14. Fejezet

Hi, Sweethearts! :3

Magamat is megleptem, hogy a nehéz kezdés után milyen "gyorsan" végeztem a fejezettel (ne verjetek meg, nekem gyorsnak tűnt xD), úgyhogy ki is rakom, mielőtt megbánnám. Kicsit rendhagyó fejezet lett, hasonló az előzőhöz, és Ryan valószínűleg most nagyon utál, de... Szüksége van erre, na.

Miket fecsegek, inkább olvassatok. Jó szórakozást hozzá!

Pussz: Babu

___________________________________

Tizennegyedik fejezet - Ryan Matheson

A szürke város szürke utcájának szürke porában két alak kuporgott, körülöttük mindenfelé üvegszilánkok hevertek.

- Ryan, megfojtasz! - nyöszörögte a fiú, akit Ryan hevesen szorongatott.

- El sem hiszem, hogy te vagy az, Garrett! - Ryan arcán könny csordult le. De nem örömkönny volt: tudta, akármilyen látomásban is van, öccse nem valós. Csak a képzelete játszik vele. Hiszen szürke a ruhája, az arca, a kék szemei, a félhosszú, régen fahéjszín haja is hamuszínű...

- Annyira, de annyira sajnálom! - engedte el a fiút, aki csak mosolyogva nézte bátyja arcán lecsorduló könnycseppeket. - Nem tudtalak megvédeni...

- Semmi baj! Itt vagyok, látod?

Ryan szomorúan rázta a fejét.

- Nem, nem vagy itt…

- De igen! Mindig itt leszek - szegte fel az állát Garrett azon a jellegzetes “Most megsértettél!” mozdulattal, amivel mindig mosolyt tudott csalni Ryan arcára. Kivéve most, Ryan csak újra magához ölelte. - Nem hiszel nekem, ugye? - motyogta Garrett, de még mindig mosolygott.

- Nem hát - tolta el magától Ryan az öccsét, ajkát halvány mosolyra húzta. - De megnőttél! - pillantott a fiú magas, cingár alakjára.

Most lehet huszonhárom éves - számolgatott magában döbbenten.

- Aham… - Garrett mosolya kényszerredetté vált. - De a harctechnikádra még mindig emlékszem!

- Elég menő volt, ahogy legyőzted ezeket a dögöket, ami azt illeti… - jegyezte meg Ryan csak úgy mellékesen, Garrett arca felragyogott a burkolt dicsérettől. - Tényleg, mi a csudák voltak ezek?

- A városlakók - tápászkodott fel Garrett, nadrágjáról leseperte a vastag réteg port. - Illetve, ami maradt belőlük.

- Szellemek?

- Olyasmik. Mindenesetre - pillantott körül Garrett, kezét a farmerján lógó pisztolyon tartva -  keresnünk kellene egy biztonságos helyet.

Ryan is megkísérelt felállni, de fájdalmas fintorral zuhant vissza a hátára. Még mindig hihetetlenül gyenge volt.

Garrett aggódva tapintotta meg bátyja pulzusát.

- Jézusom, Ryan, teljesen kimerítetted magad! - kiáltott fel, megérezve az éppen csak észlelhető szívverést.

Ryan úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, akit csínytevésen kaptak.

- Kicsit elszaladt velem a ló. De láttad volna, hova kerültem…

- Tudom, hol voltál - vágott közbe Garrett. - Tudok segíteni?

- Nem hiszem… Ez a világ teljesen halott. Semmi, SEMMI nincs benne. - Ryan összehúzott szemmel pillantott végig a tájon. - Garrett… Tudod, hol vagyunk? Mármint tudom, hogy ez csak a fejemben van, ahogy te is, de…

- Ryan, ez a valóság! - csattant fel Garrett. - Én is valós vagyok, te is, a város is, a szellemek is!

- Már hogy lehetnének? - értetlenkedett Ryan. - Minden szürke, élettelen… nem, ez nem a valóság. Nem lehet az.

- Higgy nekem, broer! - Garrett tekintete könyörgőre váltott.

- Akkor mondd meg, hogyan lehetsz életben!

Döbbent csend ült meg a két testvéren. Garrett lehajtotta a fejét, Ryan kimerülten hanyatlott vissza a földre, a veszekedés közben könyékre tornászta magát.

 - Uncsiiii - zengett fel hirtelen egy hang, magasan affektálva. - Nem hiszem el, hogy ennyire cselekvésképtelen vagy, Mathijsen!

Ryan egy pillanatra egy sápadt, lilás fényben úszó arcot pillantott meg, két hideg ujj súrolta a homlokát, aztán az energia akkora hullámban öntötte el, hogy csak a belülről égető tűzre tudott koncentrálni.

Mikor magához tért, simán fel tudott állni, a fáradt zsibbadás eltűnt végtagjaiból.

Garrett tőle pár méterre állt, egyetlen pontra meredve. Ryan köhhintett, mire a fiú meglepetten fordult felé.

- Áh. Jobban vagy?

- Mi a fene volt ez? - kérte számon Ryan, képtelen volt tovább elviselni öccse szenvtelenségét. - Garrett, valami szórakozik velünk… velem… Nem tudom, hogy bedrogoztak-e, varázslatról van-e szó, de nagyon kérlek, hagy ezt abba!

- Mit? - Garrett félrebillentett fejjel meredt Ryanre, a mágusnak pedig tikkelni kezdett a szeme alja.

- Azt, hogy ilyen semmilyenül viselkedsz! Nem lep meg, hogy itt vagyunk, hogy itt vagy egy minden ízében halott városban? Garrett - nézett szomorúan az öccsére -, te tizennégy éve meghaltál.

Garrett elmosolyodott, de ebben a mozdulatban nem volt semmi a régi fiúból. Halott és üres volt, mint a város maga.

- De hát itt vagyok!

- Aaahrg! - ordított fel tehetetlen haraggal Ryan. Hátat fordított Garrettnek és eltrappolt az ellenkező irányba. Nem nézett hátra, de érezte öccse tekintetét a tarkóján, és kirázta tőle a hideg.

Fogytak mellette a háztömbök, ahogy zakatoló szívvel rohant az orra után. Tükörképe kitartóan követte a szürke ablakokban, szürke por kavargott bakancsa körül. Lehelete fehér pamacsokban táncolt előtte a levegőben…

Várjunk.

Megtorpant, kifújta a levegőt, orra előtt hópelyhek libbentek el. Ryan lassan körbefordult: a házak oldalán fehér - igen, fehér, nem szürke - hókristályok kúsztak fel, a falak halkan recsegtek, ahogy a fagy megrepesztette őket. Átláthatatlan köd ereszkedett le köré, a beton széttöredezett a lába alatt, érezte, ahogy belé is felkúszik a fagy. Erővel mozgásra bírva magát hátrálni kezdett, hogy oda ne dermedjen az útra.

Szeme rémülten járt ide-oda.

Mi… Mi van itt?

Varázsszavakat kiáltott, előrevágódó kezeiből szikrák csaptak ki. A hó egy pillanatra olvadni kezdett a lába előtt, aztán a fagy újabb rohammal elfojtotta a tüzet. Ryan újabb próbálkozással felfele rántotta a kezét, a jég megrepedt, Ryan fagytól rekedt hangjával együtt sikoltva… aztán ismét egybe olvadt.

Ryan rémülten lépett hátra, bakancsáról jéglemezek pattantak le. Rohanni kezdett, a levegő marta a tüdejét, mindene reszketett a hidegtől. Fedezékbe kell jutnia, ki ebből az átkozott városból, messze az öccse fájó emlékétől…

Ryan felsikoltott, lába alól eltűnt a talaj, és zuhanni kezdett.

- Pörgessük fel a dolgokat, jó, kicsi mágus? - zengett fel a kísérteties hang. Betöltötte a fekete, néma teret, ahol Ryan csak zuhant, zuhant lefele. - Azt hittem, magadtól is megtalálod a bajt, de hát… - a hang tettetett kétségbeeséssel sóhajtott - úgy tűnik, ezt is nekem kell csinálnom!

- Ki vagy te? - kiáltott fel Ryan, hang mintha kuncogott volna, nyálas hangjától Ryannek okádnia kellett.

- Ráér azt még megtudnod, máguskám. Jó szórakozást!

A hang elhallgatott, Ryan pedig gyorsan közeledő földet pillantott meg maga alatt.

- Dstíllá gem a tsánahuz! - ordította el a varázsigét, a levegő lelassult körülötte, az energia végigégett az erein, ő pedig sima landolással két lábra érkezett. Ryan csodálkozva meredt maga elé - egy ilyen varázslat általában rengeteg energiát kivett volna belőle, de alig érzett valamit. Megmozgatta a kezeit, és csak ezután pillantott szét. A derengő homályban magas falakat pillantott meg maga körül, a sötétzöld sövényben fekete járat ásított.

- Na ne szórakozzunk - bámult Ryan. - Egy kibaszott labirintus?!

Tanácstalanul meredt a sövénybörtön egyetlen kijáratára.

Akárki is ez a lila fószer - gondolta -, én oda be nem megyek. Neem, abból nem eszik.

Ryan lehunyta a szemét, és felidézte egy varázslat mozdulatsorait. Még sosem próbálta ezt az igét - túl sok energiába került, és mivel ő nem veleszületett mágiát gyakorol, híján volt a tartalékoknak. Most viszont…

- Őgevel, knütél emele - Kezeit magasra emelte, és kört írt le a feje körül. -, stíges tsom meken - Lábujjhegyre állt, fejét az égre emelve, lehunyt szemmel kántált tovább. -, jleme a ebgél! Őgevel, knütél…

Ryan lassan emelkedni kezdett, a varázslat befejeződött. A labirintus teljes valójában tárult a mágus szeme elé, végtelenbe vesző ösvényei eltűntek a szürke láthatárban. Néhol narancs vagy vörös fények imbolyogtak, de az útvesztő legnagyobb része sötétben rejtőzött.

Ryan arcán lemondó fintor terült el.

- Nincs kedvem Harry Pottereset játszani - morogta, és kecses landolással a földre toppant. - Jdév gem za lótkosátrá! - mormolta el a védő varázslatot, majd kis turkálás után előkaparta azt a bizonyos zsákocskát a kabátzsebéből, és meggyújtotta a tenyerén a lángokat. Ez az utolsó játék, amibe belemegy, de utána istenuccse felébreszti magát ebből a drogmámorból.

- Akkor játsszunk - sziszegte az útvesztő bejáratának, és belépett a falak közé. A narancsszín lángok ugrándozva követték a sövény ágas-bogas oldalának domborulatait, megvilágítva Ryan sötét szemeit.

Nem tudta, mennyit gyalogolt - perceket csupán, vagy akár egy fél órát? -, mire elért az első elágazásig. Két irányba fordult az út, az egyik olyan sötét és átláthatatlan, mint az eddigi, a másik…

Pókháló? - vonta fel a szemöldökét Ryan. - Megy arra a pokol.

Gondolkodás nélkül a sötét járatba fordult. Orrát fémes vérszag csapta meg. A tűz fénye vértől ázott falakra és sárgás, elszáradt levelekre esett, Ryan bakancsa alatt halott növények ropogtak. Az egész ösvény mintha kiszáradt volna, majd alaposan eláztatta a véreső. Még. Talaj is csúszott. A fiú minden rezdülésre figyelve haladt előre, orrát bántotta a kellemetlen szag és utálta a levegőben úszó feszültséget.

Hirtelen sikoly hangzott fel, Ryan megtorpant, majd megtántorodva egy hátulról érkező lökéstől a véres falnak zuhant (még nem gondolt bele, mit művelt így a kabátjával), s a lángok kialudtak a tenyerén. Újabb sikoly, Ryan megpördült, és farkasszemet nézett egy csontsovány alakkal. Nem is tudta megállapítani, férfi-e vagy nő, szakadt ruhái alaktalanul lógtak az elaszott testen, tébolyult tekintet meredt előre a beesett arcból. Farkasszemet néztek, de az alak nem mozdult. Ryan az ijedtségtől zihálva, mereven a sövénynek simulva várt, csuklójáról próbálva lefejteni a bőrszíjat…

… ám amint az alak meglátta a mozgást, felsikoltott és előre vetette magát. Ryan lerázta magáról a zörgő csontokat, de a lény elkapta a csuklóját és földöntúli erővel szorította azt. Ryan hadakozott, a karkötő beszorult az alak ujjai alá.

- Jlunéb el! - ordított fel, a lény ujjai egy pillanatra elernyedtek. Ryan kirántotta a kezét a szorításból, s a bőrszíjat kifeszítve maga előtt hátrálni kezdett.

Imádom a backwords varázsigéket.

A rövid ártás elmúlt, az alak ismét rávetette magát, de két újabb varázsige után a kötéllé nőtt karkötőbe tekeredve terült el a földön.

Ryan megtörölte a homlokát, és leguggolt a… valami mellé.

- Ekéb ardiarop - suttogta, és a lény hamuvá omolva elsüllyedt a földben. Ryan a csuklójára tekerte a bőrszíjat.

Nem tudom, mit adtak be - gondolta -, de francosan jó fantáziát ad.

Tényleg nem emlékezett rá, mi történt azután, hogy beült a bárba, de valószínűleg durva drogot kapott - vagy ő vette be?

Ismét ugyanaz a kacagás - tenyérbemászó és affektáló - töltötte meg a labirintust, Ryan a szemét forgatva állt fel.

- Komolyan azt hiszed, hogy ez valami drogmámoros álom?! - nevetett féktelenül, Ryan a hang forrását keresve fordult körül. A lila arcot kereste.

- Nem lehet más! - kiáltott bele a levegőbe.

Kuncogás.

- No, majd meglátod… Csak így tovább! Minél több izgalom, annál jobb nekem!

- Hé! - ordított fel Ryan, ahogy a hang halkulni kezdett. - Fel akarok ébredni! Hallod? Elegem van!

Ám a hang eltűnt, és Ryan egyedül maradt a hirtelen fellángoló haragjával. Tűzcsóvát lökött a labirintus falának - a lángok sisteregve kialudtak rajta -, és dühösen fújtatva tovább trappolt. Mérges volt magára, amiért ebbe a helyzetbe került - Csak szívsz egy kis friss levegőt, mi?! -, amiért nem képes megoldást találni a helyzetére. Most pedig itt bolyong egy sötét labirintusban, kiszolgáltatva ennek a valaminek a kénye-kedvére. Hogyan lehet egy ilyen álomból felébredni? Nem volt tapasztalata a drogokkal, így nem ismerte fel rendesen a helyzetét. Néha olyan valóságosnak tűnnek a dolgok, azután bekövetkezik valami lehetetlen - Garrett… -, és ő ismét elbizonytalanodik. De ha nem álmodik… Akkor mi ez?

- Francokat már! - kiáltott fel, mikor ismét zsákutcába jutott. Lángtengerbe borította a sövényt, de mindhiába, a lángok anélkül aludtak ki, hogy megpörkölték volna a leveleket.

Ryan értetlenül meredt a zöld falakra, majd maga elé emelt kezére, és egy gondolat cikázott át az agyán.

Most rengeteg ereje van… Megpróbálhatná. Igaz, nem ismer igazi dimenziókapu-nyitó varázslatot (mikor kisebb volt, inkább meg sem nézte a könyvben, nehogy kísértésbe essen), de ennyi energiával akár egy Backwords igét is megpróbálhatna!

A biztonság kedvéért felrajzolt maga köré egy pentagrammát - a fehér kréta alig fogott a szemcsés földre -, majd az öt ág végét meggyújtotta. Az apró, mágikus lángok rezzenéstelen fénye torz árnyékokat vetett Ryan arcára.

- Drol fo nevaeh dna htrae, tel em ym yaw hguorht eht ecaps...

A lángok megremegtek, Ryan szeme fennakadt, ahogy a varázslat uralma alá vette a lelkét.

- Evig em - a lángok kialudtak, Ryan hangja valószerűtlenül elmélyült - eht yek fo ym modeerf!

Ryan karjai maguktól mozdultak, ahogy kört írt le a levegőben, ujjai nyomán szikrák pattantak, s zöld tűzgyűrű nyílt előtte.

Sikerült… - gondolta döbbenten. De ami a legjobb volt, egyáltalán nem érzett semmit. Nem fájt a feje, nem érezte a kínzó álmosságot, az orrából lecsorduló vért… Egyáltalán nem érezte, hogy a varázslat bármit is kivett volna belőle. Győzedelmesen elmosolyodott, leengedte a kezét, lépett egyet előre, és...

Felsikoltott, ahogy hirtelen egy árnyék suhant el felette, és valami tapadós, nedves háló borította be az arcát. Felnyúlt, hogy megszabaduljon a pókhálótól. Tudta, hogy fegyverért kellene nyúlnia, vére a fülében dübörgött, de az arcát borító háló halálcsókja a pánik ködét borította az agyára. Ujjai belegabalyodtak a téphetetlen szálakba, a föld halkan csikorgott a háta mögött.

Ryan lefagyott, képtelen volt bármit is tenni. Előbbi önbizalma odalett, nyelvére is pókháló tapadt, a temérdek varázsige elillant, bárhogy is igyekezett kitalálni valamit.

A kábulatból a vállába vágó fájdalom rántotta ki. Vergődve szabadította ki magát, s állati ösztönöktől vezérelve futásnak eredt, egész az ösvény végéig. Az átjáró rég bezárult mögötte.

Hátát ismét a falnak vetette, a levelek hideg támaszként simultak hozzá.

Nyolc ördögi szem pillantott rá gyilkos rosszindulattal.

- Nem akarok vacsora lenni - morogta az orra alatt Ryan. - Verdomd, elegem van ebből az egész faszságból!

Lépett egyet előre.

- Játszani akarsz? - sziszegte az egyre közelítő póknak. - Rossz napomon próbálkozol!

Sivítás, apró kavicsok pattantak a mellkasának, ahogy a szörny támadott, de Ryan csak állt egyhelyben. Még négy méter, három…

Ökölbe szorította és ellazította a kezét, majd egy hirtelen mozdulattal felfele rántotta. A föld fájdalmas döndüléssel repedt meg előtte, s egy ősi varázsigére hosszú tüskék emelkedtek a magasba. A pók visítva próbálta kiszabadítani magát, és Ryan kihasználta a pillanatnyi időt.

- Ytivargitna! - ordította, s a világ fejre állt. Lába a fekete, csillagtalan ég felett lebegett, a tüskék a feje felett húzódó ösvényből meredtek rá.

Két újabb szóra szél támadt, Ryan az áramlatra hagyatkozva átsiklott a szörnyeteg felett. Az hadonászva próbálta elérni, egyik karmos lába végigszántotta Ryan combját. A mágus felszisszent, a világ egy zökkenéssel a helyére billent, és ő pár méterre a tüskéktől a földre zuhant.

- A rohadt… - sziszegte, ahogy felkönyökölt.

A pók sebesült ellenét látva új erőre kapott és felé vetődött, hasa vérben úszott. Ryan feltápászkodva futásnak eredt. Jobb lábába minden lépésnél fájdalom hasított, de nem volt ideje meggyógyítani. Igyekezett minél távolabb kerülni a szörnyetegtől.

- Jdegen tá! - ordította, és reménykedett. Felvillantak a zöld szikrák, de a pók túl gyorsan közeledett.

Kellene még varázsige, nem elég, nem elég!

Majdnem elesett, vér csorgott le a lábán.

Francba! Nyílj meg, szaros átjáró!

Fényrobbanás, Ryan hasra zuhant, a szörny visítása elhalkult, de vajon tényleg sikerült, vagy csak az eszméletét fogja elveszteni?

Combja lüktetett, fény szivárgott át összeszorított pillái között.

- Ryan! Hé, Ryan!

Ismerős hang… Megnézte volna, ki az, de vére még mindig száguldott, ösztönei azt súgták, hogy fusson, meneküljön, mert még mindig nincs biztonságban. De hol? Hol is van? Hol is volt?

Szemei felpattantak.

- Ga… Garrett?

Öccse aggódva ült mellette, rongyot szorítva a lábára, ami még mindig iszonyúan fájt.

- Mi történt? - ráncolta értetlenül a szemöldökét.

- Bezuhantál az ajtón - suttogta Garrett, szemét le sem véve a bátyja nadrágját lassan átáztató vérről. Sápadt arccal pillantott Ryanre, aki szintén falfehér volt. - Meg tudod gyógyítani?

Ryan óvatosan felült, Garrett karját a vállára vetve eltámogatta egy székig. Szinte már magasabb volt, mint Ryan, arcvonásaikról rögtön meg lehetett állapítani, hogy testvérek. Egyedül Ryan szőke haja és az ő fahéjszín tincsei különböztek.

Ryan a tenyerébe köpött és rászorította a sebre. Felszisszent, de elmormolta a rövid igesort, majd fejét hátravetve várta, hogy használjon.

Ki nem állhatta magán használni ezt a varázslatot az ilyen mély sebeknél. Nincs annál rosszabb, mikor érzed, ahogy izmok és szövetek fonódnak egybe, csiklandoz és csíp és fáj, s te legszívesebben kitépnéd magadból a gyógyuló részt.

Pár perc múlva csak egy csúnya heg maradt a vágásból, és Ryan arcába is kezdett visszatérni az élet. Garrett a kezébe nyomott egy pohár vizet, Ryan mohón felhajotta.

- Kösz, öcskös.

- Akkor most elmondod, mi a fenét csináltál?

Ryan töprengő arccal forgatta meg kezében a poharat.

- Mit is?

- Csak úgy elrohantál itthonról pár órája - vont vállat Garrett. - Anyáéknak azt mondtam, Lauráékhoz mentél…

- Durva hazugság - ciccegett Ryan.

- Ja, te kis antiszoc - vigyorogta meg Garrett.

Ryan is mosolygott, kipillantott az ablakon, és gyomra hirtelen egészen picikére zsugorodott.

- I… itthon vagyok…?

Garrett értetlenül nézett Ryanre, ahogy az felpattanva az ablakhoz botorkált.

- Persze. Miért, mit gondoltál?

Ryan megtámaszkodott az ablakpárkányban, hirtelen minden ereje elhagyta. Ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a falécet, orrát az üvegnek nyomta.

- Ryan… Mi van?

A mágus nem válaszolt, csak kirohant a kertbe. Az almafa ugyanott állt, amire emlékezett, a kis ösvény melletti rozsdás postacsőből futónövények lógtak, és...

- Anya! Anyaa!

Ryan édesanyja meglepett arccal fordult meg, és értetlenül fonta karjait nyakába boruló fia köré.

- Hé, Ryan! Mi lelt téged? - Hangja mosolygott, Ryan arcát az ismerős illatú pulóverbe fúrta. Édesanyja megsimította a hátát.

- Itt vagy… - motyogta Ryan, az emlékek lassan elöntötték. - Itt vagy!

- Persze, hogy itt! - kacagott az anya. - Mindig itt leszek.

Ryan arca hirtelen megmerevedett. Kibontakozott az ölelésből, és hátrább lépett.

- Valami baj van? - Édesanyja hangja aggodalmat tükrözött.

Ryan csak rázta a fejét. Az eddigi kellemes emlékképek helyett szörnyek, fekete pupillák, tűz és halál lebegett a szeme előtt, és hiába próbálta elűzni, az igazság utat tört magának.

- Nem, nem vagy igazi… - motyogta, kezét halántékára szorítva. - Miért nem lehettek valósak?!

- De hisz itt állok! - értetlenkedett anyja. - Itt vagyok én, Garrett, apád, és szeretünk téged…

- Nem, elég! - csattant fel Ryan, sarkon fordult és visszarohant a házba, egyenesen fel az emeletre. Még hallotta, ahogy Garrett utána kiált, anyja és öccse lépteit a falépcsőn, majd becsapta a szobája ajtaját. Nem nézett körül, csak félrelökte az éjjeliszekrényét, a megszokott varázszavakkal kinyitotta a titkos rekeszt, ujjait hideg tőr nyele köré fonta. Tudta már, tudta, mivel van dolga, és  elege volt. Ez nem drogmámor, az a lény igazi, élő és veszélyes… Nem lesz többet játékszer!

Kivágódott az ajtó, Ryan farkasszemet nézett édesanyja és Garrett kifejezéstelen, üres szemeivel, amik a kezébe tartott pengére pillantottak, és a szíve kétszer szakadt meg. A kés markolatig merült a mellkasában.