2017. szeptember 20., szerda

15. Fejezet

Hi, Sweethearts!
I'M BACK!
Ezt most nagyon szeretném valahol elordítani, mert boldog vagyok, hogy sikerült befejeznem egy újabb fejezetet, na meg visszazökkenni a drágáim világába. (Oké erről valószínűleg az tehet, hogy épp skippelem a sulit, mert beteg vagyok, de shhht.)
Khm, a lényeg. Igyekszem mostantól haladni az írással, már amennyire az iskola engedi (francos nyelvvizsga nem írja meg magát), és remélem, kapok egy-két visszajelzést a régi olvasóimtól <3
Telhetetlenség, tudom, de olyan jól esne.
Nos, remélem tetszeni fog a fejezet, hogy megmaradt a hangulat...
Jó olvasást ^^
Üdv: Babu

_____________________________

Hollandia, Leiden, hotel, 2021. 03. 24. 03:34

Az éj csillagfényben úszott, egy bagoly sziluettje suhant át az égbolt előtt. A Hold fehér pászmáit visszaverte a házak harmatos teteje, de fénye lassan hanyatlóban volt. Az éjszakai békés, puha csendet kezdte felváltani a távoli, halk autózúgás, a szél is feltámadt, magával sodorva egy gyűrött újságot. Egészen egy kis kocsma ajtajáig kergette, ahol egy távozó vendég lábába ütközött.
Az ivóban fojtottan beszélgettek a korai vendégek, a pultos álmatagon törölgette a pultot.
A hátsó szobában pedig…
Ryan hangosan kapott levegő után. Egy ideig eltartott, míg magához tért, szíve őrülten zakatolt, ‘majd szétrobbant a feje.
Ho… Hol vagyok?
Körülpillantott.
Mellette egy ismeretlen férfi feküdt ájultan - vagy halott volt? -, Ryan felismerte sápadt arcában zaklatóját.
Szóval meglógtál, te rohadék - gondolta dühösen. Feltápászkodott, és kikukkantott az ajtón, a pultost megpillantva viszont gyorsan visszahúzta a fejét. Egy pillanat alatt átgondolta a dolgokat, majd halk varázslatra nyitotta a száját.
Azután be is csukta.
Nem, Ryan, nem varázsolsz.

- Tűnés innen, je reptiel! Meg ne lássalak itt többet, hallod?!
Ryan morogva porolta le egyre inkább megviselt kabátját, és maradék méltóságát összeszedve hagyta el a kocsmát. Szépen megalázták, de ami azt illeti, megérdemelte.
Nem is figyelt, merre megy, csak minél hamarabb vissza akart érni a hotelba. Az éhhalál szélén állt, és azt a dögöt is meg kellett találnia.
- Itt vagyok, Carla!
Szinte be sem csukta maga mögött az ajtót, Carla villámló tekintetével találta szembe magát.
- Mégis mit képzeltél? - csattant a lány keze Ryan arcán. A fiú őszintén megdöbbent. - Halálra aggódtam magam!
Carla szemében könny csillogott.
Ryan átpillantott a lány feje felett: az asztalon kihajtott térképek, csonkig égett gyertyák álltak, jobb oldalt egy véres pengéjű kés meredt elő az asztallapból.
A legerősebb médiumi mágiát használta? - gondolta döbbenten.
- Egész éjjel téged kerestelek - motyogta Carla, látva, mi kötötte le Ryan figyelmét. -, de semmit nem érzékeltem… - Hangja megremegett, Ryan lehajtotta a fejét.
- Sajnálom.
Carla mély levegőt vett, hogy lenyugodjon.
- Semmi baj, csak annyira aggódtam... Tim kórházban van, és most még te is veszélybe sodrod magad!
- Apropó veszély - vágott közbe Ryan, és a fogasra dobva kabátját levetette magát egy székre. Szándékosan nem pillantott a térképen csillogó vércseppekre.
- Összetalálkoztam valami igazán rondával.
Carla az ajtónak vetette a hátát, kezét karba fonta. Látszott, hogy még mindig mérges, és csak egy jó magyarázatra vár.
- Mondd.
- Beültem enni valamit, és azután képszakadás, egy másik helyen ébredtem fel.
Carla növekvő érdeklődéssel hallgatta Ryan össze-vissza beszámolóját. Nem tudta, mire akar kilyukadni a fiú az utalgatásaival, de iszonyúan megsajnálta azért, amit a Garrettel való találkozás során átélt. Elképzelni sem tudta, milyen érzés lehetett másodszor is elveszíteni az öccsét.
- … és itt ébredtem fel - fejezte be Ryan.
- Jézusom - temette arcát a kezébe Carla.
- Ja, valahogy úgy - motyogta Ryan. - Legalább már tudom, milyen érzés öngyilkosnak lenni. - Az asztalra könyökölve állát tenyerébe fektette. -Nem akarom többet kipróbálni - pislogott laposakat.
- Tudod már, ki tette ezt veled?
- Ahogy a filmekben is mondani szokták - asszociált lehunyt szemmel Ryan -, nem ki, hanem mi. Egy dzsinn.
Ryan gyomra hangosat kordult.
- Rögtön folytathatjuk, de előbb muszáj ennem valamit - pillantott vágyakozó tekintettel a konyha felé.

Ryan jóllakottan nyújtózott, majd felhajtotta kávéja maradékát. Újra embernek érezte magát.
- Nasszóóval - csapott két tenyérrel az asztalta, ahonnan Carla nagy pirulva eltakarította az éjjeli szeánsz nyomait. Ami azt illeti, a lány nem volt túl jó bőrben: szeme alatt sötét karikák ültek, jobb tenyerén hosszú vágások éktelenkedtek, szája teljesen kicserepesedett. Mindenesetre, Ryan inkább nem akarta tudni az éjjel részleteit.
- Gyere, ülj le! - biccentett a vele szemben lévő szék felé.
Carla leült az asztalhoz, kérdő tekintettel pillantva Ryan sötét szemeibe.
- Add a kezed - kérte Ryan, de hangján hallatszott, hogy nem tűr ellentmondást. Óvatosan bal tenyerébe vette Carla apró kezét és két ujját gyorsan benyálazva a sebre nyomta. Elsorolta az egyszerű varázsigét, Carla felszisszent, de nem rántotta el a kezét. Ryan megismételte a gyógyító igét a lány másik tenyerével is, Carla hálásan pillantott rá.
- Köszi. Azt is, hogy nem kérdezősködsz.
Ryan huncut mosolyra húzta a száját.
- De te fogsz, jól sejtem?
Carla bólintott.
- Nyilván. Minél több részletet tudok, annál könnyebben megtaláljuk a dzsinnt.
Ryan karba fonta a kezét és hátradőlt a széken.
- Legyen hát, nyomozó. Mit szeretne tudni?
Carla a satnya viccelődést hallva csak megforgatta a szemét.
- Említetted, hogy valahogy elgyengültél a sok varázslástól. De hogyan is működik nálad ez a varázslat-dolog? Amikor megmentettél minket a robbanástól, akkor is elájultál, és…
Ryan tekintete ha lehet, még jobban elsötétült, eddig a karján doboló ujjai megmerevedtek.
- … Timmel félünk, hogy nem tudunk neked segíteni, ha nem tudjuk, mivel állunk szemben.
- Ááh, szóval összeesküdtetek ellenem? - Ryan komor hangja ellentétben állt szavaival, eltűnt a mindig poénos hangnem, a megszokott arrogancia.
- Nem, dehogy! - védekezett Carla. Érezte Ryanen a változást, és egyáltalán nem így tervezte ezt a beszélgetést. - Csak megijesztettél minket. Kérlek - kereste Ryan tekintetét -, segíts megérteni!
 - Nem igazán tudtok segíteni - morogta Ryan -, legalábbis nem úgy, ahogy hajlandó lennék elfogadni.
Carla csak felvonta a szemöldökét, mire Ryan egy teátrális sóhajjal ismét az asztalra könyökölt és magyarázni kezdett.
- Minden emberben vannak bizonyos energiák, amikből meríthetünk a varázsláshoz. Néhányunkban több, néhányunkban kevesebb. Például neked veleszületett a képességed, így kis tanulással egészen bonyolult szeánszokat képes vagy elvégezni, míg én csak magamtól tanultam, így megvannak a magam korlátai.
Carla bólintott.
- Logikus.
- Persze, hogy az - fintorgott Ryan.
- És mi van akkor, ha túlléped a “korlátaid”? - billentette kérdőn oldalra a fejét Carla.
Ryan arca ismét elkomorodott.
- Az attól függ, meddig megyek el. Apróbb jelek az éhség, aztán a kimerültség fokozatai. Ha elérek egy pontot, elájulhatok, de van olyan varázslat is, ami megöl, ha nem vagy óvatos.
- Ez elég fura - morfondírozott Carla. - Akkor miért léteznek ezek a varázslatok? Volt valaha valakinek akkora ereje, hogy elvégezze?
Ryan az asztallapot piszkálta.
- Bonyolult. Vannak olyan tárgyak, amiben lehet valamennyi energiát tárolni, majd később felhasználni igézéshez, de ez egy külön műfaj.
- Még nem próbáltad?
Ryan megrázta a fejét, Carla hümmögött.
- Befejezted? - pillantott Ryan a lányra.
- Azt hiszem. - Carla szembe fordult a mágussal. - Mi a terv?
Ryan a fogashoz lépve előhúzott kabátja zsebéből… egy köteg hajszálat.
- Ezt attól szereztem, akit megszállt a dzsinn. Talán tudsz még rajta érzékelni valamit.
Carla kihúzta magát, Ryan a tenyerébe fektette a hajcsomót. A lány lehunyt szemmel koncentrált, két ujját finoman a hajszálakhoz érintette, s abban a pillanatban tekintete megmerevedett.
Ryan feszülten figyelte a lány arcának minden rezdülését, hátha ki tudja találni, mit lát. Carla a homlokát ráncolta, majd szinte azonnal el is húzta a kezét.
- Na?
- Nem tudom biztosan… Minden annyira ködös volt. Tompa és lila - Carla megdörzsölte a halántékát, próbálva visszaemlékezni. -, mintha valami burokba kerültem volna.
- De láttál valamit? - faggatózott Ryan. Viszketett a tenyere, hogy móresre taníthassa a dzsinnt.
- A kocsmát amiről beszéltél, és szerintem… De nem biztos! Lehet, hogy a házsor túloldalán van, amit keresünk.
Carla fel akart állni, de Ryan elkapta a kezét - aztán azonnal el is rántotta.
- Veled… minden rendben? - kérdezte félénken pillantva a lányra. Carla arcán furcsa árnyék suhant át. - Csak tudod… A nagymamád miatt - pontosított Ryan.
Carla halványan elmosolyodott.
- Megleszek.

A hajnali napfényben teljesen máshogy festettek Leiden utcái. Ahogy lassan ballagtak a kövekkel kirakott sétányon, Ryan szemügyre vehette az apró zöldségest, a kávézókat, ékszer- és régiségüzleteket, amiknek kirakatai csillogtak a reggeli napsugaraktól. Lapos, szürke köveken lépkedtek, egy lélek sem vetődött ilyen korán az utcákra rajtuk kívül.
Körülbelül behatárolták, melyik épület lehet a párhuzamos utcában álló ivó párja, de Carla szerint érezni fogják, ha megtalálták. Ryan eleinte kételkedett, de aztán az emlékek úgy csapták telibe, hogy belefájdult a feje. Carla grimaszolt, és a ház felé biccentett.
- Ez az.
Soha nem hatoltak még be ilyen könnyen magánterületre. Egyszerűen csak lenyomták a kilincset és besétáltak, ez pedig Ryannek nagyon nem tetszett.
A ház lakatlannak tűnt. Az üresen álló bútorokat szürke porréteg fedte, koszfelhők lebbentek fel minden léptüknél.
Carla aprót tüsszentett. Ijedten kapta szája elé a kezét.
Ryan csendre intette a lányt, s megállt egy pillanatra.
- Itt van? - suttogta, amilyen halkan csak tudta.
Carla lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán lassan bólintott.
- Akkor gyerünk…
A mágus gyorsan felskiccelt egy háromszöget a padlóra, benne egy pupilla nélküli szemmel, Carla pedig beállt a közepébe. Ryan a szoba jobb felében álló, foltos kanapé háta mögé bújt, s onnan figyelte a lányt. Carla kezét maga elé emelte, szájáról hangtalan peregtek a varázsigék. Lassan teljesen kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni a világot, alakja halványan ragyogott.
Ügyes lány - gondolta Ryan, aztán elmormolt egy láthatatlanná tévő igét.
Most már csak várniuk kellett, hogy a dzsinn érzékelje az idegen erő jelenlétét.

Carla érezte, ahogy átmossák az energiahullámok, csiklandozták a talpát, felkúsztak a gerincén, majd egy helyen összpontosultak. Fájdalomszikrák pattantak lehunyt szeme mögött, de még kitartott. Aztán hirtelen elengedte a varázslatot, ami az ő elsuttogott szavaival együtt kirobbant a szobába, feketeséget hagyva maga után. Ám ez a sötét massza halványulni kezdett, felfedve a csalfa látomást. Ugyanabban a szobában voltak, ám eltűntek a bútorok, a festék a falakról, Ryan misztikus jelei, egyedül az ajtó és az ablakok tudatták a lánnyal, hol is vannak igazából.

Ryan halkan káromkodott, hogy elvesztette fedezékét, aztán felpillantott a lányra. Bár Carla őt is beengedte a látomásba, innentől magára van utalva, mert a lánynak fenn kell tartania a varázslatot. Mozdulatlanul, mint egy szobor, úgy állt a szoba közepén.
Ryan Carlához lépve két ujját annak homlokához illesztette.
- Jda iken tőre! - súgta, Carla szemhéja megrándult, de nem zökkent ki. Ryan érezte, ahogy a távozó varázserő űrt hagy benne, de most fontosabb volt, hogy Carla megállja a helyét.
Mindez csak egy percet vett igénybe, Ryan megfordult, aztán megmerevedett. A szoba sarkában lila öltönyös alak állt, és a mágus esküdni mert volna rá, hogy mikor bekerültek a látomásba, még nem volt itt. A férfi, aki minden bizonnyal csak a dzsinn lehetett, érdeklődve közelített Carla felé, Ryan még a lélegzetét is igyekezett visszatartani, nehogy a dzsinn észrevegye. Figyelte, ahogy a csodálkozás és a zavar váltakozik a dzsinn arcán, ahogy minden lépéssel közelebb került a csapda széléhez.
Olyan ősi trükk, mégis mindig beválik - gondolta elégedetten Ryan.
Aztán a dzsinn belépett a körbe, aminek vonalai láthatatlanul futottak lába alatt. Körbejárta Carlát, megérintve hátára omló haját, majd arcát. A lány keze meglendült, rákulcsolódva a férfi karjára. A dzsinn meglepetten bámult Carla tágra nyílt, ragyogó íriszeibe. Rángatta a kezét, ám Carla mintha földöntúli erővel tartotta volna.
Elérkezett Ryan pillanata.
Némán lehajolt és összekötötte a háromszög két össze nem érő végét. A csapda egy pillanatra felragyogott. Aztán Ryan átlépett a varázsvonalon, egy határozott mozdulattal a dzsinn fejére tette a tenyerét, és felkiáltott:
- Hé! A denneb ővél zohsátitne kolósz!
A dzsinn testén - illetve a férfién, akit megszállt - remegés szaladt végig, lábai összerogytak. Carla ebben a pillanatban elengedte, Ryan pedig szabad kezével a háta mögé rántotta a lányt. A férfi lehunyt szemmel, ernyedt végtagokkal zuhant a padlóra, és Ryan tudta, hogy ez nem az ő varázslatának a hatása - ez a dzsinn játéka.
- Carla… - Hátra sem pillantva, szemét a pokolfajzaton tartva szólt a lányhoz. - Menj ki a csapdából.
- De Ryan…
- Most!
Carla tett egy lépést hátra, de hirtelen vakító, fehér fény árasztotta el a szobát, Ryan szeme a már ismert sajgással fogadta a ragyogást. Hallotta Carla halk fájdalomkiáltását, egy halk kacajt, majd lila köd borította be a látóterét, Ryan pedig nem tudta, a fájdalomtól látta-e, vagy a dzsinn varázslatával van dolga.
- Carla, hagyd el a csapdát! - kiáltott még egyszer, ám szavai végét elnyomta egy tompa, mindent betöltő hang.
- Nem megy a kis Látó sehova!
Ryan érezte, ahogy bőrét égeti a varázslat ereje, ami egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt ölelte körül őket. Nem volt visszafogott, mint Carláé, nem volt agresszív, mint Ryané, egyszerűen csak felsőbbrendűbb, erősebb és sokoldalúbb volt az emberi varázserőnél. Fojtogatta őket.

Carla levegőért kapott, ahogy mellkasán megérezte a mágia szorítását, de tüdeje megtelt vízzel. Só csípte a torkát, szeme könnybe lábadt, a cseppek elvegyültek a jeges tengervízben. A lány kapálózva próbált a felszínre vergődni, de alulról valami mágnesként vonzotta lefelé. Nem ért egy centivel sem feljebb, karja belegabalyodott körülötte lebegő hajába, s egyre közelebb került a fenyegető, sötét mélységhez. Körülötte a víz még tiszta volt, de lába alatt átláthatatlan, fekete és jéghideg víztömeg várta, hogy elnyelje, összenyomja és kiszorítsa belőle az utolsó korty levegőt is.
Carla szeme leragadt, a légszomjtól nem tudott rendesen gondolkodni. Már nem küzdött a víz ellen, karjai tehetetlenül lebegtek mellette, ő pedig süllyedt…
Meg fogok halni?

Ryan az utolsó pillanatban hadarta el a varázsigét, ami megmentette a fulladástól. Sós vizet köhögött fel, friss levegő súrolta az arcát, és a mágus végre lélegzethez jutott. Jeges víz szivárgott be kitartóan a ruhája alá, dermesztette meg a mélység felett lebegő végtagjait. Ijesztő volt lenéznie abba az átláthatatlan, tömör sötétségbe, s várni, mi úszik elő belőle, tör az életére, rántja magával…
Ryan kényszerítette magát, hogy előre nézzen. Vörös foltot keresett, erősebb áramlatot a vízben, bármit, ami a lány jelenlétére utalt volna. Bár az is lehet, hogy nem is ugyanabban a látomásban vannak…
Úszni kezdett előre, a légbuborék követte. Minden mozdulat nehéz volt, mintha a víz szándékosan akarta volna visszatartani. Pont mint amikor az ember álmában menekül, de képtelen elég gyorsan futni, mert valami láthatatlan erő visszatartja. Ryan mégis küzdötte magát előre, hol egyik, hol másik irányban keresve Carlát.
Itt kell lennie - gondolta. - Muszáj.
Aztán…
- Carla! - A kiáltás akaratlanul szaladt ki a száján.

Carla levegőért kapott, olyan hirtelen ébredt fel, hogy megszédült, Ryan és a kékség körülöttük tótágast állt egy pillanatra.
- R...Ryan? - Carla ijedten kapta szája elé a kezét, de aztán ráébredt, hogy kap levegőt. Ryan intett neki, hogy kövesse felfelé. Aztán homlokukat hideg tengeri szél érintette, Carla arcán széles mosoly terült el a szabadulás örömétől.
A tenger kéken, délutáni napfényben izzva terült el körülöttük, jobbra tőlük pedig hatalmas sziklamonstrum tört elő a vízből, gyér növényzettel tarkított szigetben folytatódva. Azonnal arrafelé vették az irányt, majd megkapaszkodtak az algaszerű növényekkel benőtt kiszögellésekben. Carla lába fázott, ahogy lelógott a víz mélyebb rétegeibe, ujjai elgémberedtek, Ryannek pedig lila volt a szája.
- Hogyan tovább? - kérdezte Carla, igyekezve, hogy a vacogást ne lehessen hallani a hangján.
- Nem tudom… - Ryan hátranyalta a homlokába lógó haját, közben reménytelenül igyekezve kipislogni a szemébe került sós vizet. - A francba is, nem tudom…!
Carla töprengő arccal pillantott körül.
- Szerinted itt van valahol?
- Testileg biztosan nem - felelt Ryan. - Ahhoz meg kell szállnia valakit, minket viszont kizárt, hogy egyedül hagyjon. Itt van, abban egészen biztos vagyok.
- Mit is csinált veled pontosan a dzsinn, Ryan? - próbált puhatolózni a lány. - Nem a látomásra gondolok, hanem hogy azzal mit akart elérni.
- Mágiát. Az a helyzet, hogy az emberek által birtokolt mágiát nagyon könnyen el lehet venni, ha értesz hozzá. Nem tartozik hozzánk, nem válik a részünkké, tehát gond nélkül kiszakítható. Veled már nem lenne olyan egyszerű dolga - pillantott töprengő arccal a lányra Ryan -, neked veleszületett képességed a Látás. Nem lehet “csak úgy” ellopni.
Carla mereven bámulta a mellkasa előtt hullámzó vizet.
- Hé, figyelsz? - Ryan szinte megbántódott, hogy a lány esetleg nem hallgatta meg a kiselőadását a mágialopásról.
Carla felpillantott.
- Mi lenne, ha mi vennénk el tőle az övét?
Ryan hümmögött.
Mint mondtam, okos lány.
- Ez beválhat. Add a kezed.
Fél kézzel tartották magukat a sziklába kapaszkodva, a kövek éles pereme felhorzsolta a tenyerüket, hátuk újra meg újra a partnak ütközött. Ryan széttárt ujjakkal helyezte a víz fölé a kezét, mutatva Carlának, hogy kövesse a példáját, aztán hüvelykujjukat összeakasztották. Ryan közben magában keresgélte a megfelelő igéket.
- Carla - szólalt meg hirtelen a mágus. - Ha úgy érzed… Szóval ha úgy érzed, energia áramlik ki belőled…
- Beléd? - tippelt a lány.
Ryan zavartan hunyorgott.
- Igen. Ha rossz, vagy ha érzed, hogy legyengülsz, csak engedd el a kezem. - A szorongás gombócként gyűlt a torkában, alig tudta kipréselni magából a szavakat. Nem akarta ezt tenni a lánnyal.
Senkivel nem akarta.
Tenyerük a víz felett lebegett, a sós hullámok néha nedvesen végigsimítottak rajta.
- Mehet? - Ryan nem nézett Carlára.
- Mehet.
A varázsige összekapcsolta őket, kezük bizsergett, apró csípések szaladtak végig rajtuk, de nem kifele belőlük, hanem… Mintha telítődtek volna. Ám Ryan azt is érezte, ahogy a mágia elvesz belőle, gyorsabban, mint ahogy újat kap. A varázsigék automatikusan keresni kezdték a lehetséges energiaforrásokat, de Ryan nem engedte szabadjára a varázst. Összeszorított fogakkal koncentrált a vízre, s az onnan ujjaiba áramló energiára.
Carla lehunyt szemmel hátravetette a fejét.
Még sosem volt egyszerre tudatosan ennyi erő birtokában, sosem hívott felszínre ennyit, s ez most szokatlan érzés volt. Tudta, most sok dolgot megtehetne.
Ryan kezének rándulása hívta vissza a valóságba. A kép töredezni kezdett körülöttük, mint egy málló festmény, a réseken lilás köd szivárgott be, s ők zuhanni kezdtek.
Ám ezúttal szilárd földre érkeztek.
Carla keze zsibbadt, és még mindketten vizesek voltak. Ryan felpattant, s odébb húzta a lányt a dzsinntől.
A férfi hanyatt feküdt a padlón, bőre halványlilán izzott, száját vicsorra húzva, dermedten meredt rájuk.
- Teljesen elfogyott az energiája, ha a gazdatestet sem tudja elhagyni - jegyezte meg Ryan.
Carla mereven bólintott, miközben tenyerét masszírozta.
- Megölöd? - szegezte a a kérdést Ryannek.
Ryan vállat vont.
- Muszáj. Másrészt… Senki nem gyalázhatja meg Garrett emlékét.

Carla az ágyon ült, haját kitartóan dörzsölve a hotel fehér törülközőjével, szeplős vállán vízcseppek szaladtak le. Ryan ellenben hagyta a haját úgy, ahogy volt, csak átvett egy kevésbé ázott ruhát, és levágta magát egy székre az ebédlőasztal mellett.
- Aludnunk kellene - motyogta bele a hotelszobát betöltő csendbe.
- Akkor aludj.
Carla már pizsamában állt a hálószoba ajtajában.
- Én is megyek, szóval… Jó éjt, azt hiszem.
Ryan elgondolkodott. Lehet, hogy még sosem kívántak egymásnak rendesen jó éjszakát?
- Neked is - intett vissza a lánynak, de ő maga nem mozdult. Bámult maga elé üres fejjel, semmire nem tudott gondolni. Sem a dzsinnre, sem Timre, sem Garretre, sem nőkre, semmire. Nem is tudta, miért nem ment el még aludni.
Mintha várnék valamit - gondolta. - Micsoda közhely.
Aztán megcsörrent a telefonja. Ryan meg sem mozdult, várta, hogy az öt kicsengés után elhalkuljon a készülék. De aztán a hívás megismétlődött.
Most komolyan? - gondolta Ryan. - Nem hiszek a közhelyekben.
Fogadta a hívást.
- Ryan, sietnetek kell!
- Neked is szia, Tim! Ó és nem, nem ébresztettél fel - gúnyolódott Ryan.
- Ne most, kérlek! - Tim hangja zaklatottnak hallatszott még telefonon keresztül is. - Ryan, gáz van, az egyik orvos felismert, meglett a nyilvántartásom, és csak órák kérdése, hogy visszadugjanak a Wintershillbe...

2017. augusztus 20., vasárnap

Még mindig élek?

Öhm... Igen, izé... Sziasztok...
Azt hiszem még mentegetőznöm se illik kb öt hónap kihagyás után, főleg hogy még mindig nem fejezettel jöttem... De azért megpróbálom oké?
Az a helyzet, hogy a nyár során annyi negatív impulzus ért, hogy nem tudtam tovább írni azt a félkész fejezetet, amit még tavasszal írtam, erőltetni nem akartam, és igazán nem tudom, mikor leszek képes újra nekiállni _-_ Mindenképpen be fogom fejezni, hogy legalább ezt a történetszálat lezárjam, egyébként meg nagyobb terveim vannak a bloggal (if you know how I mean). Szóval helyette a Féltestvérekkel haladtam, éés kárpótlásul csak ezeket tudom felajánlani:





Probably már mind elfelejtettétek a blogot, de én azért szeretném életben tartani (főleg a nagyobb tervek miatt ;) ), úgyhogy ma nekiálltam ilyen kollázsokat készítgetni... :") Jah, az első pedig Lucia Summer munkája <3
Remélem tetszenek, na meg azt is hogy vagytok még itt néhányan... Szégyenlem magam, na, de a történet érdekében muszáj volt hanyagolnom.
Üdv és további szép maradék nyarat kíván:Babu

2017. március 15., szerda

14. Fejezet

Hi, Sweethearts! :3
Magamat is megleptem, hogy a nehéz kezdés után milyen "gyorsan" végeztem a fejezettel (ne verjetek meg, nekem gyorsnak tűnt xD), úgyhogy ki is rakom, mielőtt megbánnám. Kicsit rendhagyó fejezet lett, hasonló az előzőhöz, és Ryan valószínűleg most nagyon utál, de... Szüksége van erre, na.
Miket fecsegek, inkább olvassatok. Jó szórakozást hozzá!
Pussz: Babu

___________________________________

Tizennegyedik fejezet - Ryan Matheson

A szürke város szürke utcájának szürke porában két alak kuporgott, körülöttük mindenfelé üvegszilánkok hevertek.
- Ryan, megfojtasz! - nyöszörögte a fiú, akit Ryan hevesen szorongatott.
- El sem hiszem, hogy te vagy az, Garrett! - Ryan arcán könny csordult le. De nem örömkönny volt: tudta, akármilyen látomásban is van, öccse nem valós. Csak a képzelete játszik vele. Hiszen szürke a ruhája, az arca, a kék szemei, a félhosszú, régen fahéjszín haja is hamuszínű...
- Annyira, de annyira sajnálom! - engedte el a fiút, aki csak mosolyogva nézte bátyja arcán lecsorduló könnycseppeket. - Nem tudtalak megvédeni...
- Semmi baj! Itt vagyok, látod?
Ryan szomorúan rázta a fejét.
- Nem, nem vagy itt…
- De igen! Mindig itt leszek - szegte fel az állát Garrett azon a jellegzetes “Most megsértettél!” mozdulattal, amivel mindig mosolyt tudott csalni Ryan arcára. Kivéve most, Ryan csak újra magához ölelte. - Nem hiszel nekem, ugye? - motyogta Garrett, de még mindig mosolygott.
- Nem hát - tolta el magától Ryan az öccsét, ajkát halvány mosolyra húzta. - De megnőttél! - pillantott a fiú magas, cingár alakjára.
Most lehet huszonhárom éves - számolgatott magában döbbenten.
- Aham… - Garrett mosolya kényszerredetté vált. - De a harctechnikádra még mindig emlékszem!
- Elég menő volt, ahogy legyőzted ezeket a dögöket, ami azt illeti… - jegyezte meg Ryan csak úgy mellékesen, Garrett arca felragyogott a burkolt dicsérettől. - Tényleg, mi a csudák voltak ezek?
- A városlakók - tápászkodott fel Garrett, nadrágjáról leseperte a vastag réteg port. - Illetve, ami maradt belőlük.
- Szellemek?
- Olyasmik. Mindenesetre - pillantott körül Garrett, kezét a farmerján lógó pisztolyon tartva -  keresnünk kellene egy biztonságos helyet.
Ryan is megkísérelt felállni, de fájdalmas fintorral zuhant vissza a hátára. Még mindig hihetetlenül gyenge volt.
Garrett aggódva tapintotta meg bátyja pulzusát.
- Jézusom, Ryan, teljesen kimerítetted magad! - kiáltott fel, megérezve az éppen csak észlelhető szívverést.
Ryan úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, akit csínytevésen kaptak.
- Kicsit elszaladt velem a ló. De láttad volna, hova kerültem…
- Tudom, hol voltál - vágott közbe Garrett. - Tudok segíteni?
- Nem hiszem… Ez a világ teljesen halott. Semmi, SEMMI nincs benne. - Ryan összehúzott szemmel pillantott végig a tájon. - Garrett… Tudod, hol vagyunk? Mármint tudom, hogy ez csak a fejemben van, ahogy te is, de…
- Ryan, ez a valóság! - csattant fel Garrett. - Én is valós vagyok, te is, a város is, a szellemek is!
- Már hogy lehetnének? - értetlenkedett Ryan. - Minden szürke, élettelen… nem, ez nem a valóság. Nem lehet az.
- Higgy nekem, broer! - Garrett tekintete könyörgőre váltott.
- Akkor mondd meg, hogyan lehetsz életben!
Döbbent csend ült meg a két testvéren. Garrett lehajtotta a fejét, Ryan kimerülten hanyatlott vissza a földre, a veszekedés közben könyékre tornászta magát.
 - Uncsiiii - zengett fel hirtelen egy hang, magasan affektálva. - Nem hiszem el, hogy ennyire cselekvésképtelen vagy, Mathijsen!
Ryan egy pillanatra egy sápadt, lilás fényben úszó arcot pillantott meg, két hideg ujj súrolta a homlokát, aztán az energia akkora hullámban öntötte el, hogy csak a belülről égető tűzre tudott koncentrálni.
Mikor magához tért, simán fel tudott állni, a fáradt zsibbadás eltűnt végtagjaiból.
Garrett tőle pár méterre állt, egyetlen pontra meredve. Ryan köhhintett, mire a fiú meglepetten fordult felé.
- Áh. Jobban vagy?
- Mi a fene volt ez? - kérte számon Ryan, képtelen volt tovább elviselni öccse szenvtelenségét. - Garrett, valami szórakozik velünk… velem… Nem tudom, hogy bedrogoztak-e, varázslatról van-e szó, de nagyon kérlek, hagy ezt abba!
- Mit? - Garrett félrebillentett fejjel meredt Ryanre, a mágusnak pedig tikkelni kezdett a szeme alja.
- Azt, hogy ilyen semmilyenül viselkedsz! Nem lep meg, hogy itt vagyunk, hogy itt vagy egy minden ízében halott városban? Garrett - nézett szomorúan az öccsére -, te tizennégy éve meghaltál.
Garrett elmosolyodott, de ebben a mozdulatban nem volt semmi a régi fiúból. Halott és üres volt, mint a város maga.
- De hát itt vagyok!
- Aaahrg! - ordított fel tehetetlen haraggal Ryan. Hátat fordított Garrettnek és eltrappolt az ellenkező irányba. Nem nézett hátra, de érezte öccse tekintetét a tarkóján, és kirázta tőle a hideg.
Fogytak mellette a háztömbök, ahogy zakatoló szívvel rohant az orra után. Tükörképe kitartóan követte a szürke ablakokban, szürke por kavargott bakancsa körül. Lehelete fehér pamacsokban táncolt előtte a levegőben…
Várjunk.
Megtorpant, kifújta a levegőt, orra előtt hópelyhek libbentek el. Ryan lassan körbefordult: a házak oldalán fehér - igen, fehér, nem szürke - hókristályok kúsztak fel, a falak halkan recsegtek, ahogy a fagy megrepesztette őket. Átláthatatlan köd ereszkedett le köré, a beton széttöredezett a lába alatt, érezte, ahogy belé is felkúszik a fagy. Erővel mozgásra bírva magát hátrálni kezdett, hogy oda ne dermedjen az útra.
Szeme rémülten járt ide-oda.
Mi… Mi van itt?
Varázsszavakat kiáltott, előrevágódó kezeiből szikrák csaptak ki. A hó egy pillanatra olvadni kezdett a lába előtt, aztán a fagy újabb rohammal elfojtotta a tüzet. Ryan újabb próbálkozással felfele rántotta a kezét, a jég megrepedt, Ryan fagytól rekedt hangjával együtt sikoltva… aztán ismét egybe olvadt.
Ryan rémülten lépett hátra, bakancsáról jéglemezek pattantak le. Rohanni kezdett, a levegő marta a tüdejét, mindene reszketett a hidegtől. Fedezékbe kell jutnia, ki ebből az átkozott városból, messze az öccse fájó emlékétől…
Ryan felsikoltott, lába alól eltűnt a talaj, és zuhanni kezdett.
- Pörgessük fel a dolgokat, jó, kicsi mágus? - zengett fel a kísérteties hang. Betöltötte a fekete, néma teret, ahol Ryan csak zuhant, zuhant lefele. - Azt hittem, magadtól is megtalálod a bajt, de hát… - a hang tettetett kétségbeeséssel sóhajtott - úgy tűnik, ezt is nekem kell csinálnom!
- Ki vagy te? - kiáltott fel Ryan, hang mintha kuncogott volna, nyálas hangjától Ryannek okádnia kellett.
- Ráér azt még megtudnod, máguskám. Jó szórakozást!
A hang elhallgatott, Ryan pedig gyorsan közeledő földet pillantott meg maga alatt.
- Dstíllá gem a tsánahuz! - ordította el a varázsigét, a levegő lelassult körülötte, az energia végigégett az erein, ő pedig sima landolással két lábra érkezett. Ryan csodálkozva meredt maga elé - egy ilyen varázslat általában rengeteg energiát kivett volna belőle, de alig érzett valamit. Megmozgatta a kezeit, és csak ezután pillantott szét. A derengő homályban magas falakat pillantott meg maga körül, a sötétzöld sövényben fekete járat ásított.
- Na ne szórakozzunk - bámult Ryan. - Egy kibaszott labirintus?!
Tanácstalanul meredt a sövénybörtön egyetlen kijáratára.
Akárki is ez a lila fószer - gondolta -, én oda be nem megyek. Neem, abból nem eszik.
Ryan lehunyta a szemét, és felidézte egy varázslat mozdulatsorait. Még sosem próbálta ezt az igét - túl sok energiába került, és mivel ő nem veleszületett mágiát gyakorol, híján volt a tartalékoknak. Most viszont…
- Őgevel, knütél emele - Kezeit magasra emelte, és kört írt le a feje körül. -, stíges tsom meken - Lábujjhegyre állt, fejét az égre emelve, lehunyt szemmel kántált tovább. -, jleme a ebgél! Őgevel, knütél…
Ryan lassan emelkedni kezdett, a varázslat befejeződött. A labirintus teljes valójában tárult a mágus szeme elé, végtelenbe vesző ösvényei eltűntek a szürke láthatárban. Néhol narancs vagy vörös fények imbolyogtak, de az útvesztő legnagyobb része sötétben rejtőzött.
Ryan arcán lemondó fintor terült el.
- Nincs kedvem Harry Pottereset játszani - morogta, és kecses landolással a földre toppant. - Jdév gem za lótkosátrá! - mormolta el a védő varázslatot, majd kis turkálás után előkaparta azt a bizonyos zsákocskát a kabátzsebéből, és meggyújtotta a tenyerén a lángokat. Ez az utolsó játék, amibe belemegy, de utána istenuccse felébreszti magát ebből a drogmámorból.
- Akkor játsszunk - sziszegte az útvesztő bejáratának, és belépett a falak közé. A narancsszín lángok ugrándozva követték a sövény ágas-bogas oldalának domborulatait, megvilágítva Ryan sötét szemeit.
Nem tudta, mennyit gyalogolt - perceket csupán, vagy akár egy fél órát? -, mire elért az első elágazásig. Két irányba fordult az út, az egyik olyan sötét és átláthatatlan, mint az eddigi, a másik…
Pókháló? - vonta fel a szemöldökét Ryan. - Megy arra a pokol.
Gondolkodás nélkül a sötét járatba fordult. Orrát fémes vérszag csapta meg. A tűz fénye vértől ázott falakra és sárgás, elszáradt levelekre esett, Ryan bakancsa alatt halott növények ropogtak. Az egész ösvény mintha kiszáradt volna, majd alaposan eláztatta a véreső. Még. Talaj is csúszott. A fiú minden rezdülésre figyelve haladt előre, orrát bántotta a kellemetlen szag és utálta a levegőben úszó feszültséget.
Hirtelen sikoly hangzott fel, Ryan megtorpant, majd megtántorodva egy hátulról érkező lökéstől a véres falnak zuhant (még nem gondolt bele, mit művelt így a kabátjával), s a lángok kialudtak a tenyerén. Újabb sikoly, Ryan megpördült, és farkasszemet nézett egy csontsovány alakkal. Nem is tudta megállapítani, férfi-e vagy nő, szakadt ruhái alaktalanul lógtak az elaszott testen, tébolyult tekintet meredt előre a beesett arcból. Farkasszemet néztek, de az alak nem mozdult. Ryan az ijedtségtől zihálva, mereven a sövénynek simulva várt, csuklójáról próbálva lefejteni a bőrszíjat…
… ám amint az alak meglátta a mozgást, felsikoltott és előre vetette magát. Ryan lerázta magáról a zörgő csontokat, de a lény elkapta a csuklóját és földöntúli erővel szorította azt. Ryan hadakozott, a karkötő beszorult az alak ujjai alá.
- Jlunéb el! - ordított fel, a lény ujjai egy pillanatra elernyedtek. Ryan kirántotta a kezét a szorításból, s a bőrszíjat kifeszítve maga előtt hátrálni kezdett.
Imádom a backwords varázsigéket.
A rövid ártás elmúlt, az alak ismét rávetette magát, de két újabb varázsige után a kötéllé nőtt karkötőbe tekeredve terült el a földön.
Ryan megtörölte a homlokát, és leguggolt a… valami mellé.
- Ekéb ardiarop - suttogta, és a lény hamuvá omolva elsüllyedt a földben. Ryan a csuklójára tekerte a bőrszíjat.
Nem tudom, mit adtak be - gondolta -, de francosan jó fantáziát ad.
Tényleg nem emlékezett rá, mi történt azután, hogy beült a bárba, de valószínűleg durva drogot kapott - vagy ő vette be?
Ismét ugyanaz a kacagás - tenyérbemászó és affektáló - töltötte meg a labirintust, Ryan a szemét forgatva állt fel.
- Komolyan azt hiszed, hogy ez valami drogmámoros álom?! - nevetett féktelenül, Ryan a hang forrását keresve fordult körül. A lila arcot kereste.
- Nem lehet más! - kiáltott bele a levegőbe.
Kuncogás.
- No, majd meglátod… Csak így tovább! Minél több izgalom, annál jobb nekem!
- Hé! - ordított fel Ryan, ahogy a hang halkulni kezdett. - Fel akarok ébredni! Hallod? Elegem van!
Ám a hang eltűnt, és Ryan egyedül maradt a hirtelen fellángoló haragjával. Tűzcsóvát lökött a labirintus falának - a lángok sisteregve kialudtak rajta -, és dühösen fújtatva tovább trappolt. Mérges volt magára, amiért ebbe a helyzetbe került - Csak szívsz egy kis friss levegőt, mi?! -, amiért nem képes megoldást találni a helyzetére. Most pedig itt bolyong egy sötét labirintusban, kiszolgáltatva ennek a valaminek a kénye-kedvére. Hogyan lehet egy ilyen álomból felébredni? Nem volt tapasztalata a drogokkal, így nem ismerte fel rendesen a helyzetét. Néha olyan valóságosnak tűnnek a dolgok, azután bekövetkezik valami lehetetlen - Garrett… -, és ő ismét elbizonytalanodik. De ha nem álmodik… Akkor mi ez?
- Francokat már! - kiáltott fel, mikor ismét zsákutcába jutott. Lángtengerbe borította a sövényt, de mindhiába, a lángok anélkül aludtak ki, hogy megpörkölték volna a leveleket.
Ryan értetlenül meredt a zöld falakra, majd maga elé emelt kezére, és egy gondolat cikázott át az agyán.
Most rengeteg ereje van… Megpróbálhatná. Igaz, nem ismer igazi dimenziókapu-nyitó varázslatot (mikor kisebb volt, inkább meg sem nézte a könyvben, nehogy kísértésbe essen), de ennyi energiával akár egy Backwords igét is megpróbálhatna!
A biztonság kedvéért felrajzolt maga köré egy pentagrammát - a fehér kréta alig fogott a szemcsés földre -, majd az öt ág végét meggyújtotta. Az apró, mágikus lángok rezzenéstelen fénye torz árnyékokat vetett Ryan arcára.
- Drol fo nevaeh dna htrae, tel em ym yaw hguorht eht ecaps...
A lángok megremegtek, Ryan szeme fennakadt, ahogy a varázslat uralma alá vette a lelkét.
- Evig em - a lángok kialudtak, Ryan hangja valószerűtlenül elmélyült - eht yek fo ym modeerf!
Ryan karjai maguktól mozdultak, ahogy kört írt le a levegőben, ujjai nyomán szikrák pattantak, s zöld tűzgyűrű nyílt előtte.
Sikerült… - gondolta döbbenten. De ami a legjobb volt, egyáltalán nem érzett semmit. Nem fájt a feje, nem érezte a kínzó álmosságot, az orrából lecsorduló vért… Egyáltalán nem érezte, hogy a varázslat bármit is kivett volna belőle. Győzedelmesen elmosolyodott, leengedte a kezét, lépett egyet előre, és...
Felsikoltott, ahogy hirtelen egy árnyék suhant el felette, és valami tapadós, nedves háló borította be az arcát. Felnyúlt, hogy megszabaduljon a pókhálótól. Tudta, hogy fegyverért kellene nyúlnia, vére a fülében dübörgött, de az arcát borító háló halálcsókja a pánik ködét borította az agyára. Ujjai belegabalyodtak a téphetetlen szálakba, a föld halkan csikorgott a háta mögött.
Ryan lefagyott, képtelen volt bármit is tenni. Előbbi önbizalma odalett, nyelvére is pókháló tapadt, a temérdek varázsige elillant, bárhogy is igyekezett kitalálni valamit.
A kábulatból a vállába vágó fájdalom rántotta ki. Vergődve szabadította ki magát, s állati ösztönöktől vezérelve futásnak eredt, egész az ösvény végéig. Az átjáró rég bezárult mögötte.
Hátát ismét a falnak vetette, a levelek hideg támaszként simultak hozzá.
Nyolc ördögi szem pillantott rá gyilkos rosszindulattal.
- Nem akarok vacsora lenni - morogta az orra alatt Ryan. - Verdomd, elegem van ebből az egész faszságból!
Lépett egyet előre.
- Játszani akarsz? - sziszegte az egyre közelítő póknak. - Rossz napomon próbálkozol!
Sivítás, apró kavicsok pattantak a mellkasának, ahogy a szörny támadott, de Ryan csak állt egyhelyben. Még négy méter, három…
Ökölbe szorította és ellazította a kezét, majd egy hirtelen mozdulattal felfele rántotta. A föld fájdalmas döndüléssel repedt meg előtte, s egy ősi varázsigére hosszú tüskék emelkedtek a magasba. A pók visítva próbálta kiszabadítani magát, és Ryan kihasználta a pillanatnyi időt.
- Ytivargitna! - ordította, s a világ fejre állt. Lába a fekete, csillagtalan ég felett lebegett, a tüskék a feje felett húzódó ösvényből meredtek rá.
Két újabb szóra szél támadt, Ryan az áramlatra hagyatkozva átsiklott a szörnyeteg felett. Az hadonászva próbálta elérni, egyik karmos lába végigszántotta Ryan combját. A mágus felszisszent, a világ egy zökkenéssel a helyére billent, és ő pár méterre a tüskéktől a földre zuhant.
- A rohadt… - sziszegte, ahogy felkönyökölt.
A pók sebesült ellenét látva új erőre kapott és felé vetődött, hasa vérben úszott. Ryan feltápászkodva futásnak eredt. Jobb lábába minden lépésnél fájdalom hasított, de nem volt ideje meggyógyítani. Igyekezett minél távolabb kerülni a szörnyetegtől.
- Jdegen tá! - ordította, és reménykedett. Felvillantak a zöld szikrák, de a pók túl gyorsan közeledett.
Kellene még varázsige, nem elég, nem elég!
Majdnem elesett, vér csorgott le a lábán.
Francba! Nyílj meg, szaros átjáró!
Fényrobbanás, Ryan hasra zuhant, a szörny visítása elhalkult, de vajon tényleg sikerült, vagy csak az eszméletét fogja elveszteni?
Combja lüktetett, fény szivárgott át összeszorított pillái között.
- Ryan! Hé, Ryan!
Ismerős hang… Megnézte volna, ki az, de vére még mindig száguldott, ösztönei azt súgták, hogy fusson, meneküljön, mert még mindig nincs biztonságban. De hol? Hol is van? Hol is volt?
Szemei felpattantak.
- Ga… Garrett?
Öccse aggódva ült mellette, rongyot szorítva a lábára, ami még mindig iszonyúan fájt.
- Mi történt? - ráncolta értetlenül a szemöldökét.
- Bezuhantál az ajtón - suttogta Garrett, szemét le sem véve a bátyja nadrágját lassan átáztató vérről. Sápadt arccal pillantott Ryanre, aki szintén falfehér volt. - Meg tudod gyógyítani?
Ryan óvatosan felült, Garrett karját a vállára vetve eltámogatta egy székig. Szinte már magasabb volt, mint Ryan, arcvonásaikról rögtön meg lehetett állapítani, hogy testvérek. Egyedül Ryan szőke haja és az ő fahéjszín tincsei különböztek.
Ryan a tenyerébe köpött és rászorította a sebre. Felszisszent, de elmormolta a rövid igesort, majd fejét hátravetve várta, hogy használjon.
Ki nem állhatta magán használni ezt a varázslatot az ilyen mély sebeknél. Nincs annál rosszabb, mikor érzed, ahogy izmok és szövetek fonódnak egybe, csiklandoz és csíp és fáj, s te legszívesebben kitépnéd magadból a gyógyuló részt.
Pár perc múlva csak egy csúnya heg maradt a vágásból, és Ryan arcába is kezdett visszatérni az élet. Garrett a kezébe nyomott egy pohár vizet, Ryan mohón felhajotta.
- Kösz, öcskös.
- Akkor most elmondod, mi a fenét csináltál?
Ryan töprengő arccal forgatta meg kezében a poharat.
- Mit is?
- Csak úgy elrohantál itthonról pár órája - vont vállat Garrett. - Anyáéknak azt mondtam, Lauráékhoz mentél…
- Durva hazugság - ciccegett Ryan.
- Ja, te kis antiszoc - vigyorogta meg Garrett.
Ryan is mosolygott, kipillantott az ablakon, és gyomra hirtelen egészen picikére zsugorodott.
- I… itthon vagyok…?
Garrett értetlenül nézett Ryanre, ahogy az felpattanva az ablakhoz botorkált.
- Persze. Miért, mit gondoltál?
Ryan megtámaszkodott az ablakpárkányban, hirtelen minden ereje elhagyta. Ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a falécet, orrát az üvegnek nyomta.
- Ryan… Mi van?
A mágus nem válaszolt, csak kirohant a kertbe. Az almafa ugyanott állt, amire emlékezett, a kis ösvény melletti rozsdás postacsőből futónövények lógtak, és...
- Anya! Anyaa!
Ryan édesanyja meglepett arccal fordult meg, és értetlenül fonta karjait nyakába boruló fia köré.
- Hé, Ryan! Mi lelt téged? - Hangja mosolygott, Ryan arcát az ismerős illatú pulóverbe fúrta. Édesanyja megsimította a hátát.
- Itt vagy… - motyogta Ryan, az emlékek lassan elöntötték. - Itt vagy!
- Persze, hogy itt! - kacagott az anya. - Mindig itt leszek.
Ryan arca hirtelen megmerevedett. Kibontakozott az ölelésből, és hátrább lépett.
- Valami baj van? - Édesanyja hangja aggodalmat tükrözött.
Ryan csak rázta a fejét. Az eddigi kellemes emlékképek helyett szörnyek, fekete pupillák, tűz és halál lebegett a szeme előtt, és hiába próbálta elűzni, az igazság utat tört magának.
- Nem, nem vagy igazi… - motyogta, kezét halántékára szorítva. - Miért nem lehettek valósak?!
- De hisz itt állok! - értetlenkedett anyja. - Itt vagyok én, Garrett, apád, és szeretünk téged…
- Nem, elég! - csattant fel Ryan, sarkon fordult és visszarohant a házba, egyenesen fel az emeletre. Még hallotta, ahogy Garrett utána kiált, anyja és öccse lépteit a falépcsőn, majd becsapta a szobája ajtaját. Nem nézett körül, csak félrelökte az éjjeliszekrényét, a megszokott varázszavakkal kinyitotta a titkos rekeszt, ujjait hideg tőr nyele köré fonta. Tudta már, tudta, mivel van dolga, és  elege volt. Ez nem drogmámor, az a lény igazi, élő és veszélyes… Nem lesz többet játékszer!
Kivágódott az ajtó, Ryan farkasszemet nézett édesanyja és Garrett kifejezéstelen, üres szemeivel, amik a kezébe tartott pengére pillantottak, és a szíve kétszer szakadt meg. A kés markolatig merült a mellkasában.