2018. május 9., szerda

22. Fejezet

Hi, Sweethearts!
Holnapután német érettségi, én meg ma éjjel is írtam, mert miért ne, de így kaphattok egy majdnem négyezer szavas fejezetet, jó sok új... Na nem mondok semmit. Viszont naggggyon kíváncsi vagyok a reakciótokra, mert most visszacsatoltam a történetet a legelején elmesélt visszatekintéshez, és végre kiderülhet, ki is pontosan ez az Angela...
Na, ki várta? :3
Remélem, tetszeni fog, és jó olvasást!
Pussz: Babu
Ui.: Remélem, nem maradt benne autokorrekt. Harcolok vele egy hónapja...

2021. 04. 15. (szerda) Hollandia, Hellway felé

Ryan vezetett, de közben máshol jártak a gondolatai. (A kanyaroknál Carla ujjai elfehéredtek a kapaszkodón.) Ismét Hellway-be tartottak, ahonnan egy hónappal ezelőtt megszöktek.
Egy hónap lett volna? Csak?
Képtelenségnek tűnt, hogy amennyi dolog történt velük, azt be lehetne zsúfolni egyetlen hónapba. Többször majdnem meghaltak és több természetfeletti eseménybe keveredtek bele, mint amit két kezén meg tudna számolni. Összességében sikeresnek lehetne elkönyvelni ezt a hónapot, ha nem lennének épp ott, ahol. Ryan nagyon remélte, hogy Carlának izgaza lesz, és tényleg kaphat segítséget. Végülis az a valaki, aki még a közös védővarázsukon át is meg tudta szólítani Carlát, biztosan hatalmas erőt birtokol - de ez nem feltétlenül pozitív dolog. Lásd Angela. Mindenesetre Ryan úgy döntött, hogy hisz Carlának. A lány nem kockáztatna ekkorát.
Mi lesz velük, ha Carla megszabadul az erejétől? Velük tart majd a megbízásokon és küldetéseken? Egyáltalán együtt maradnak ezek után? Lehet, hogy Tim megkéri Carla kezét, ő pedig egyedül marad, mint felesleges harmadik.
Ryan szívébe mérhetetlen keserűség költözött.
Carla Ryan mellett ült, és a ruhája szélét gyűrögette csukott szemmel. Próbálta kiszedni az ismeretlenből, hogy hova menjenek.
- Éhes vagyok. - Ryan nem bírta tovább a csendet, kezdett beleőrülni. - Nem eszünk valamit, mielőtt megkeressük ezt a valakit?
Tim rosszalló pillantást vetett rá a tükörből.
- Jó, jó, csak mondtam.
Feltünedeztek a láthatáron az első házak. Egész korán volt, alig jártak az emberek az úton, Tim a mezők felett keringő ragadozókat számolta magában. Na meg a napokat. Hét napja volt az Alku határidejéig, már csak el kellett döntenie, mikor megy el. A szíve ólomsúlyúvá vált a gondolattól. Legszívesebben összekuporodott volna a hátsó ülésen, hogy kizárja a világot.
Be kellett vallania, hogy félt. Nem az áldozathozástól, nem a Démontól, hanem attól, hogy mi vár rá utána. Mi lesz vele?
Carla hirtelen megragadta Ryan kezét.
- Jobbra!
Ryan cseppet sem feltűnően, csikorgó kerekekkel követte az utasítást. Tim számára érthetetlen volt ez a sietség. Mintha az életükért futnának, pedig tulajdonképpen most nem voltak veszélyben. Ennyire megszokták volna egy hónap alatt a folyamatos feszültséget?
- Balra!
Ne, ne egy temetőt! - gondolta Tim fintorogva. Nem lehetne valami kevésbé klisé?
Ryan lefékezett az út szélén álló platánok tövében.
- Megjöttünk.
Néma csend.
- Biztosan ez az a hely? - kérdezte Tim, előrehajolva a két ülés között.
- Tuti - bólintott Carla. A lány az ölébe ejtett kezére meredt, és mozdulatlanul ült. Ryan szóra nyitotta a száját, de Carla azonnal leintette, kezét a levegőben felejtette. Ryan és Tim sokatmondó pillantást vetett egymásra.
- Menjünk - szólt hirtelen Carla, és kipattant a kocsiból.
Besétáltak a kerítés nélküli temetőbe, a fű nedvesen csillogott a lábuk alatt, a harmat pillanatok alatt átáztatta a cipőjük orrát. Halkan zúgott a szél a platánok között. Ryan fázósan húzta össze magán a ballonkabátját, Tim a fejére húzta a pulóvere kapucniját.
- Elmondta, hogyan kezdjem el a szertartást. - Carla célirányosan sietett végig a sírok között.
- Várj, ő nem is lesz itt? - kapta fel a fejét Ryan.
- Én is azt hittem, de... - Carla megtorpant egy elhagyatott, fűvel benőtt sír előtt. - Úgy tűnik, rosszul értettem, amit mondott. Lehet, hogy egyáltalán nem is beszélt találkozásról. Viszont…
Tim és Ryan várakozóan nézett a lányra, ahogy távolba révedő tekintettel állt előttük.
- Viszont, mi? - noszogatta Ryan. Carla visszazökkent a valóságba.
- Viszont egyre hangosabban és érthetőbben hallom, amit mondani akar. Vagyis… tényleg hallom. Eddig nem hallottam.
- És ez mégis mióta tart? - Ryan aggódva közelebb lépett a lányhoz, kinyitott tenyerét végighúzta a homloka előtt.
- Nem is tudom, nem emlékszem… Talán mióta beértünk Hellway-be. - Carla elkapta Ryan csuklóját és elvette az arca elől. - El kell kezdenem a szertartást.
Ryan megadóan hátrébb húzódott. Carla egy bottal ábrákat vésett a sírt fedő földbe, (Nem ijesztő, áh, dehogy - gondolta Tim), és kréta híján a füvet tépkedte ki ott, ahol a rúnák helye lett volna, és oda rajzolta a jeleket.
- Mécses! - szólt a fiúkhoz, Tim odanyújtott neki három szürke műanyagba öntött gyertyát. Carla mormolni kezdett, ahogy meggyújtotta és egyenként elhelyezte őket a földön.
- Nagyon ajánlom, hogy minden rendben menjen - motyogta Ryan.
Tim anélkül válaszolt, hogy levette volna a szemét a lányról. - Én is, Ryan, én is…
Carla leült a földre törökülésben. Érezte, ahogy átázik a nadrágja, hideg kúszott fel a lábszárán, karja libabőrös lett. De nem hagyta abba a suttogást. Erősítő igéket mormolt, amik nem is tudta, honnan bukkantak fel az elméjében, és közben beleszőtte azokat, amiket az ismeretlen kért. Egyenlőre nem értette, mit akar, de valamilyen ismeretlen okból megbízott benne.
Ryan és Tim csendben figyeltek. Carla mormolása összekeveredett a fák között zúgó szél hangjával, és a fiúk nem tudták, a hideg vagy valami más készteti őket borzongásra.
Ám valami hirtelen megváltozott. Carla hangja erőteljesebb lett, és Ryan megesküdött volna, hogy egy pillanatra kétségbeesést és ijedtséget látott átsuhanni a lány arcán.
Aztán Carla felállt.
- Tim! - szólt fennhangon, csípőjét oldalra billentette, karját keresztbe fonta. Ryan nem értette, mi a furcsa, amíg ismét meg nem hallotta a lány hangját. - Nem hittem volna, hogy ennyi idő után személyesen is találkozhatunk. - A mélyebb tónusú olajos, lágy hang nem Carlához tartozott.
Ryan értetlenül Timre pillantott, aki viszont sápadt arccal meredt Carlára, mint aki kísértetet lát.
- Nem ismersz meg? Komolyan, Timothy, ez sértő. Még azok mellett is, amit tettél.
Ryan csak kapkodta a fejét Carla és Tim között. Tim szólni akart, de csak tátogott, szeme ijedten rebbent. Megismerte a hangot, de még mennyire, hogy megismerte. A hideg futkosott a hátán, és elborították az emlékek, teljesen letaglózva a fiút.
- Na jó, most mi a fene van? - kiáltott fel Ryan, akinek közben elfogyott a türelme. - Miért ne kellene Timnek megismernie, Carla? Mi a franc történik?
Carla Ryan felé fordította a fejét, de csak a fejét. Úgy állt, mintha betonba öntötték volna.
- Veled még nem találkoztam, fiú. - Megszemlélte Ryan arcát. - Mágus. Nem túl erős, de… oh, nocsak! Ez érdekes.
- Abbahagynád, hogy rébuszokban beszélsz? - csattant fel Ryan, de sejtette, hogy baj van. Húzta az időt, hogy kiderüljön, pontosan mi is.
Carla kuncogott.
- Valaki hatalmas árat adott az életedért, Ryan Mathijsen.
Ryannek elkerekedett a szeme.
Hogy mi?
Carla csak magában nevetgélt, mintha Ryan arcának minden részlete valami vicceset rejtene.
- Egész ügyes mágus vagy, és mégsem ismersz fel egy megszállást! - rombolta le egy megvető mondattal Ryan bátorságát. - Te pedig, Tim… Nem felejtettelek ám el! És tudod… - Carla egy hosszú lépéssel lelépett a sírhantról, és még eggyel Tim előtt termett. Olyan közel állt meg a fiúhoz, hogy a mellkasuk majdnem összeért. -, a kis Alkudról is tudok. Undorító - sziszegte Tim arcába.
Ez volt az a pillanat, amikor Tim megtalálta a hangját.
- Ezt pont te mondod, Angela? - csattant fel, és ellépett a lány elől. - Szerintem sokkal jobban tudod, mint én, hogy milyen mocskos Alkukat kötni mindenféle démonnal!
Ryan döbbenten figyelte Timet, aki talán még sosem emelte fel ennyire a hangját.
Carla fenyegetően sziszegett.
- Annyi a különbség köztünk - folytatta Tim, miközben karba fonta a kezét -, hogy én megváltoztam!
- Oh, tényleg? - vinnyogott Carla. - Akkor az már erkölcsileg elfogadott, hogy az ujjad köré csavartad Carlát? Az unokámat, cs*szd meg! - ordított fel. Aztán hirtelen megdermedt, a válla megrogyott. - Az unokám? Van unokám… Anya, miért nem lehet… Mi? Igen, akarom. Megkötöm az Alkut. Alku. Igen… - Elfordult, Tim feszülten meredt a lány hátára.
- Az igazság az, Tim… hogy mindketten félreismertük Carlát. Mint megtudtam, nem is az Alkuval szerzett erőt birtokolja, hanem a család hatalmát. És éppen ez az, ami segíteni fog nekem. Nem ironikus? Alku. Alku. Elfogadom az árat. - Carla ismét habogni kezdett, majd hirtelen Tim felé fordult, és kacagva kinyújtotta felé a kezét. - Visszatérek! Hatalmas erőm van, és Carlával együtt új életet kaphatok! - Előrevetette magát, ujjai Tim nyakára kulcsolódtak. - De te azt már nem éred meg! Mert az Alku… az ára… - Felkacagott, ujjai elfehéredtek a szorítástól, Tim levegőért kapkodott, de úgy érezte, az egész teste lezsibbadt.
Ryan lefagyva figyelte a jelenetet. Összezavarodott.
Milyen Alkuk? Az ő életéért? Mindenféle démonnal? Angela? Unoka?
Ám amikor Carla folytogatni kezdte Timet,  Ryan agya automatára kapcsolt. Felelte a jobb kezét, mutató és középső ujjából keresztet formált, és Carlára szegezte.
- Ddegne le, a tnesz tszerek nebéven moloscnarap deken! Dgyah le alraC orttepS tétset tsom!
Ryan hangja tisztán szólt, belevitte az összes energiát, ami a rendelkezésére állt a varázslathoz, és olyan szavakat is hozzáfűzött, amik erősítették a varázslatot. Carla megremegett, mintha áramütés érte volna, Tim azonnal kitépte magát a szorításából és messzebb tántorgott. Carla viszont Ryan felé fordult.
- Ez nem a te ügyed, mágus! Ne akarj még több ellenséget szerezni!
Mielőtt Ryan bármit szólhatott volna, Carla visszalépett a rúnakörbe és igézni kezdett.
- Ne! - kiáltott fel Ryan, de mire odaért volna, hogy megragadja a lány karját, tűzoszlop csapott fel a földből. Pár másodperc múlva csak egy szenes kör maradt a lány helyén.
- Nem, nem, nem! - Ryan levetette magát a fűbe, kezét a parázsba nyomta. - Dzoh azssiv tekő! TSOM!
Nem történt semmi, csak a fű füstölgött gyászosan.
- Ryan… - Timnek erőlködnie kellett, hogy egyáltalán szólni tudjon. - Hova tűnt? Ugye nem…
Ryan csüggedten meredt a fekete foltra.
- A Pokolban vannak. Az én hibám, basszus, meg kellett volna…
Ryan nem fejezte be a mondatot. Felállt, leporolta a nadrágját és öles léptekkel elindult kifelé a temetőből. Tim zavartan követte, amíg be nem szálltak a kocsiba. Csendben ültek, a történtek még mindig nem csapódtak le bennük. Tim már épp meg akarta kérdezni, hogy most mi legyen, amikor Ryan hirtelen felé fordult.
- Tudod mit, Tim? Igazából a te hibád.
- Ryan, sajnálom, én… - kezdett bele Tim, de Ryan két varázsszóval szó szerint belé fojtotta a szavakat.
- Adok öt percet, hogy tisztázd magad, és elmondj mindent, Timothy Vervelde - sziszegte a fiú arcába. - Vagy talán nem is így hívnak? - Megszakította a varázslatot, Tim levegőért kapott. - Lószart sem értek. Nagyon gyorsan mondd el, mi folyik itt, amíg sikerül megőriznem a türelmem.
És Tim karcos hanggal beszélni kezdett.


Angela Spettro története

1947. január 13.
Tűz ropogott a kandallóban, a falióra monoton hangján kívül néma csend töltötte be a szobát. Vastag felhőkben úszott a gyertyafüst a levegőben, émelyítő illatot árasztva. A kanapén ülő nő összerezzent, ujjai még erősebben szorították barna szoknyájának a szegélyét, mikor hirtelen fájdalmas kiáltás törte meg a feszült némaságot.
- Szegény Aida! - nyögött fel a nő félhangosan. - Meddig tarthat még?
A szoba másik felében ülő férfi válaszolt.
- Bárcsak tudnám! - A hangján hallatszott, hogy már nem sokáig fogja bírni a tétlenséget, hogy nem tudja enyhíteni a felesége szenvedését.
A nő hallva a férfi hangját felállt, és a kredencen álló italból töltött mindkettőjüknek.
- Tessék, Salvo. Aidára.
Egy korttyal lehajtották az italt. Tovább ültek csendben, csak az arcuk árulta el, milyen vihar dúl bennük. Mindketten tudták, amit az egész Spettro család: Aida és a gyermeke élete is veszélyben van. Rossz csillagzat járt az égen, és Aida szenvedett.
Újabb, még fájdalmasabb sikoly zengett végig a házon.
- Jó, ennyi, nem bírom! - állt fel a nő. - Segítek nekik.
- Alcee, ne! - Salvo elkapta a nő kezét, és visszahúzta az ajtóból. - Bízz Aidában.
- Ez nem bizalom kérdése! - csattant fel Alcee. Nem bírom ezt tovább hallgatni. Ide varázslat kell.
- Szerinted segítene, ha a rossz előjelek mellé még varázslatot is adnál? - Salvo egyszerű kérdésére a nő arcáról mintha minden érzelmet letöröltek volna. Egy pillanatig csak feszülten bámult előre, majd megadta magát.
- Jó, rendben. Igazad van. - Visszarogyott a kanapéra, ahol eddig is ült. Lehunyta a szemét. Hallotta a szomszédban duruzsoló nők hangját, ahogy jósoltak, az óra kegyetlen hangja kitartóan dobolt a fülében.
Nemsokára vége - nyugtatgatta magát. - Nemsokára.

1950. január 13.
A kis Angela Spettro harmadik születésnapját ünnepelték a Spettro házban. Jöttek-mentek a vendégek, Aida és Salvo egymásba karolva fogadták őket, mindenkivel váltottak pár kedves szót. Néhány vendég megkereste a családból azt a jósnőt, akitől szertartást szokott kérni, hogy megbeszéljék a következő alkalmat, és a kislányra csak egy pillantást vetett, mások kifejezetten miatta érkeztek.
Ugyanis mindenki tudta, hogy ez a lány különleges. És nem a jó értelemben.
- Rossz csillagzat alatt született… - suttogták.
- Azt mondják, nem örökölte a képességet!
- Úgy hallottam, a kislány teljesen átlagos!
Volt, aki csak meg akarta nézni, milyen is egy varázstalan Spettro, ám voltak olyanok, akik segíteni akartak. Saját recept alapján készült keverékeket égettek a szobában, varázserőt erősítő medált ajándékoztak neki, vagy éppen ráolvastak. Úgy tűnt, semmi haszna nem volt a próbálkozásoknak.
- Ez az ige biztosan működni fog! - hangoztatta magabiztosan Annuziata Spettro, Aida harmadunokatestvére. - Két éve kutattam utána.
- Honnan tudod, hogy hatásos lesz? - kérdezte Aida szkeptikusan, és belekarolt a nőbe. Ahogy egymás mellett álltak, még szembetűnőbbé váltak a Spettro vonások. A hosszúkás arc, a keskeny orr és a sötét haj. Annuziata szemében viszont - Aida kék íriszeivel ellentétben - a zöld és az arany misztikus árnyalatai keveredtek.
- Csak tudom - felelte Annuziata, állát büszkén megemelve. - Bízz bennem.
- Ez nem bizalom kérdése - szögezte le Aida. - A kislányomról van szó, nem egy kísérleti alanyról, ezt ne feledd.
- Csak nyugi, kedves Aida. Tudom, mit csinálok.
Beléptek a kis Angela szobájába. A lány a földön kuporgott egy kupac lap felett, és nagy igyekezettel satírozott valamit, kezében egyszerre két ceruzával. Mikor meghallotta a két nő lépteit, felkapta a fejét, fekete haja az arcába hullott.
- Anya, nézd mit rajzoltam!
Aida szeretettel mosolygott a kislányra.
- Megnézem, de előbb… - elhúzta a hosszú hajszálakat Angela arcából, a kislány felkacagott. - Hát sosem láthatom az én legszebb kislányom pofikáját? - Aida megcsipkedte a lány arcát. - Na, mutasd azt a rajzot.
Angela büszkén átnyújtotta az anyjának. Valami tájkép féle lehetett, felhőkkel, hegyekkel és fákkal, de a színek nem stimmeltek.
- Nagyon szép! - dicsérte meg Aida.
A kislány köszönömöt motyogott.
- De miért lilával rajzoltad a fákat?
Angela megvonta a vállát.
- Csak.
Annuziata most szólalt meg először, mióta beléptek a szobába.
- Tudtad, Angela, hogy át lehet változtatni ezeket a színeket a helyes színekre? - Elvette a rajzot Aidától. - Nézd csak! - végighúzta az ujját egy zöld felhőn, ami az érintése nyomán fehér bárányfelhővé változott.
Angela csodálkozva eltátotta a száját, szeme felcsillant a mágiát látván.
- Én is akarom! - hadonászott apró kezével a rajz felé. - Én is!
Annuziata átnyújtotta neki a lapot, figyelmen kívül hagyva Aida aggódó arcát.
- Csak tedd az ujjad arra a fára, és gondolj arra a színre, amilyenre változtatni szeretnéd. Képzeld el, ahogy az ujjad átfesti a fát!
Angela kidugta a nyelve hegyét, ahogy koncentrált, majd rábökött a fára. Megrándult, mintha áramütés érte volna, és eldobta a lapot. Egy pillanatig döbbenten meredt az ujjára, aztán sírva fakadt. Aida azonnal magához ölelte, közben szemrehányó pillantást vetett Annuziatára. A nő azonban nem őt figyelte, hanem a rajz után kapott. Csalódottan elfintorodott, ahogy meglátta a lila lombkoronát.

1966. április
Angela az ágyán zokogott. Szeme előtt újrajátszódott az elmúlt fél óra.
 - Csak még egyszer hadd próbáljam meg! Kérlek! - Szinte sírva könyörgött Annuziatának, akit hosszas kérlelés után Aida áthívott, hogy próbálja tanítani a lányát. - Meg fogom tudni csinálni, csak engedd hogy próbálkozzak!
Annuziata fáradtan dörzsölte meg az orrnyergét.
- Angie, én nem vagyok biztos benne, hogy…
- Ne mondd ezt! - csattant fel a lány. - Tudom, hogy vannak “kieső láncszemek" a családban, meg “rossz csillagzat”, bla-bla-bla, de nem érdekel! Tudom, hogy meg fogom tanulni! Segíts, kérlek!
Annuziata megadóan sóhajtott, bár már rég lemondott Angeláról.
Angela lehunyta a szemét és halkan kántálni kezdett. Lassan a vízzel teli tál fölé hajolt, amit az asztalra helyeztek. Nem hagyta abba az igék sorolását, ismételni kezdett, hogy erősítse a varázslat hálóját. Aztán kinyitotta a szemét.
Úgy érezte, mintha forró vasat öntöttek volna az ereibe, felsikított a fájdalomtól. Annuziata villámgyorsan a homlokára tette a kezét, és kirántotta a transzból. Szótlanul várt, hogy Angela lenyugodjon. A lány az asztalra borult és sírt, a válla rázkódott.
Aida lépett be a szobába. Annuziata egy pillantásából megértette mi a helyzet.
- Oh, Angie… Ugye tudod, hogy ez az egész nem olyan fontos? Bátor dolog, hogy próbálkozol, de tudod… lehet, hogy nem éri meg. Mi így, varázstalanul is szeretünk.
Mikor Angela hosszú percek után sem nézett fel, a nő óvatosan a vállára tette a kezét.
- Angie, jól va…
- Ne érj hozzám! - ordított fel Angela, ahogy felpattant a helyéről. - Gyűlölöm, gyűlölöm ezt a családot! - Felrohant a szobájába.
Komolyan gondolta, amit mondott. Utálta, ahogy néznek rá, ahogy az egész Spettro család rajta köszörüli a nyelvét, a kieső láncszemen, a varázstalanon. Kilógott közülük, pedig annyira szeretett volna tartozni valahová. Csodálta azokat, akik csodás és hatalmas dolgokat vittek véghez az erejükkel, akik nem ismertek határt, ha mágiáról volt szó, akiknek ez volt a hivatásuk, a lényük legfontosabb része.
Ő üresnek érezte magát. Szüksége volt a mágiára, egész lelke sóvárgott utána, és mégis úgy tűnt, sosem éri el. Mindig elbukott.
És senki nem vette komolyan.
Majd feladja, gondolták mindannyian. Angela látta rajtuk, és nem akarta feladni. Pont ezért született meg benne egy döntés. El kell hagynia a családját, eltűnni a nagyvilágban, kutatni és tapasztalnia kell, és így megszerezheti, amit akar. Talán még mestere is akad valahol, aki segíthet neki.
Még aznap éjjel összeszedte, amire szüksége volt, kilopott a családi kasszából egy maréknyi bankjegyet, és kiosont a bejárati ajtón. Maga mögött hagyta a kis családi házat, az embereket, akik hátráltatták, akik visszafogták, a rossz emlékeket és azt az önmagát, akire nem volt büszke.
Ideje volt, hogy a saját kezébe vegye az életét.

1966. május
Megkötötte a nevetséges, fodros kötényt a derekán, és a karjára dobta a fekete mappákat.
Az első munkám - gondolta büszkén, sokadszorra a hónapban. Minden nap így kezdte a munkát, végiggondolta, mit ért el egyedül, és mik a céljai. Segített céltudatosnak maradni.
Kilépett a pult mögül a vendéglőbe, hogy kiossza az étlapokat. Pár ismerős arccal találkozott, két férfi például minden reggel náluk evett. Valahol a közelben dolgozhattak. Aztán ott volt az a pár, akik már harmadjára tértek vissza - a többi pincér szerint évek óta ide járnak. És ott volt egy fiú, sötét hajjal és kék szemekkel, akire Angela előző nap felfigyelt. Nem tudta, ma miért jött pont ide, de furcsa érzést keltett benne. A fiú rámosolygott, ahogy letette elé az étlapot, Angela pedig másnap reggel izgatott szívdobogással ébredt.
Még emlékezett az álma minden részletére. Nem, nem is álom. Egészen biztosan látomás volt, annak kellett lennie. Emlékezett rá, ahogy a fiú az étteremben megfogta a kezét, kivezette az ajtón, és egy új világba jutottak. Színesen vibrált a város körülöttük, Angela pedig úgy érezte, minden érzelmét az ezerszeresére nagyították, aztán kilökték a levegőbe. A fiú felé fordulva kérdezni akart tőle valamit, amikor az álom (A látomás - javította ki magát Angela) megszakadt, és ő felébredt.
Nem tudott visszaaludni. Még négy órája volt, hogy pihenjen, mielőtt el kellene indulnia az étterembe, de képtelen volt lehunyni a szemét. Csak a titokzatos fiú és a látomás járt a fejében.
Biztosan van valami kapcsolat közöttünk… Lehet, hogy ő tud segíteni varázserőt szerezni!
Éppen hogy lekapcsolt a közvilágítás, amikor Angela nekitámasztotta a biciklijét az étterem hátsó falának. Még csípte a bőrét a reggeli hideg levegő, és még az étteremben dolgozók sem érkeztek meg, így csak fel-le járkált az ajtó előtt, reménykedve, hogy a fiú megint eljön, és a látomása igaznak bizonyul majd.

1968.
- Na, Tim, tetszik? - Angela megpördült a hosszú, fekete szoknyában, karjait a feje fölé emelte. Ahogy a fiú elmosolyodott, Angela nem tudott másra gondolni, csak hogy milyen édes is ez a mosoly.
- Nagyon jól áll. - Tim elkapta Angela derekát és közelebb húzta magához. - De nélküle is - Megpuszilta a lány homlokát. - ugyanolyan  gyönyörű lennél!
- És amúgy… hogy vagy? - kérdezte Tim.
- Jól, azt hiszem. - Angela vállat vont. - Varázserőt nem találtam, de… - Karját Tim dereka köré fonta és ellazult az ölelésében. - Te már nagyon hiányoztál. - Biztonságban érezte magát.

1970. augusztus
- Tudtam, hogy visszajössz! - Tim csókja elfújta a lány maradék dühét, és Angela még ezt a bosszantó “én megmondtam” hanghordozást is megbocsátotta neki. Akármennyit is veszekedtek az elmúlt hónapokban, ő úgy döntött, nem akarja elveszteni Timet. Igaz, ő rohant el, ő hagyta ott a fiút, mikor egy démon miatt vitáztak, de volt egy hónapja átgondolni a dolgokat. Szüksége volt Timre, nem is tudta elképzelni nélküle az életét. Olyan volt a sok balszerencse, nyomor és kitaszítottság között, mint egy napfényes tisztás, ahová mindig hazatérhetett.
Ismét boldogan aludt el Tim mellett… és újra álmodott.
Érezte, ahogy láthatatlan súlyok rántják le a mélybe, egy olyan álomba, ahonnan nincs menekvés. Próbált kitörni, eltépni a béklyóit, de minden ereje elszállt, és ő csak zuhant, zuhant egyre mélyebbre az álomban. Nem ő irányított. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek.
- Ne próbálkozz, Spettro!
Nem volt egyedül. Érezte, ahogy egy sötét erő körbeöleli, pulzált körülötte a sötét mágia, csábítóan húzva maga felé a gondolatait.
- Ki vagy te? - kiáltott be a sötétbe Angela, miközben eredménytelenül próbálta elzárni az elméjét. Még mindig varázstalan volt.
- Oh, csak egy átlagos démon a Pokolból - felelt a hang, és kígyóként tekeredett körbe Angela elméjében. - Ismerlek, Angela Spettro, látom, ahogy küzdesz, hogy varázserőt szerezz. Megható.
- Tényleg eljöttél idáig csak azért, hogy gúnyolódj velem? Takarodj vissza a Pokolba! - köpte Angela, és még elszántabban feszült neki a kötelékeinek.
A démon halkan nevetett.
- Harcias. Ezért is szeretnék segíteni. Bár ez csak attól függ, mit teszel a segítségemmel.
- Mit akarsz? - morogta Angela. Tudta, hogy a démonnak valami célja van vele, érezte a gondolatain, de azok mindvégig rejtve maradtak előtte, annak ellenére, hogy teljesen betöltötték a lány elméjét.
- Alkut ajánlok. - A démon szavai láthatatlan éket vertek Angela gondolatai közé. Hirtelen mindennél jobban akarta a családja erejét. Nem… többet akart.
- Mondd.
- Okos lány. Az Alku a következő. Birtokolhatod az én erőmet, bármikor, bármilyen helyen és céllal. Össze leszünk kapcsolva, és sosem fogy el az erőd.
- Jól hangzik. - Tényleg úgy gondolta. Már nem harcolt a béklyói ellen, hagyta, hogy a démon ereje magával ragadja. - De kihagytad a lényeget. Mit kérsz cserébe?
- Egy emberéletet.
Angela felhördült.
- Nem gondoltad, hogy valami apróság lesz, ugye? - A démon hangja rosszallóan csengett. - Egyébként is, bármelyik ártatlan járókelő élete megfelel…
- Nem ölök ártatlanokat - szögezte le Angela. - Mégis… hogyan választhatnék? Én…
- Oh… Én megkönnyíthetem neked ezt a választást.
Amint a démon szavai eljutottak a tudatáig, a feketeség szertefoszlott Angela szeme előtt. Előtűnt egy park, zöld fákkal, kéken csillógó folyóval. Angela szívverése felgyorsult, ahogy feldolgozta a látványt.
- Kik… kik azok? - kérdezte, a hangja megbicsaklott.
- Nézd csak meg közelebbről - súgta a démon.
Angela látása elhomályosodott, könnyei eltakarták előle a fiút, az ő Timjét, aki egy másik lány ajkát csókolta, egy másik lány kezét fogta, egy másik lány arcát simogatta. Felordított, az álom széttört körülötte, és könnyek között ébredt. Párnáját az arcához szorítva sikított, sírt és zokogott, megölöm, megölöm, megölöm! - hajtogatta magában. Fájdalom markolt a szívébe, ahogy Timre gondolt, márpedig képtelen volt bármi másra gondolni. A jelenet újra meg újra lejátszódott a szeme előtt, és ő úgy érezte, kiszámítottak belőle egy darabot. Csak egyetlen szót suttogott a szoba sötétjébe.
- Megegyeztünk!

2018. április 23., hétfő

21. Fejezet

Hi, Sweethearts!
Ismét új résszel érkeztem, sőt, már írom a következőt, ami ha minden úgy jön ki, ahogy számoltam, az az utolsó előtti előtti rész lesz (nem sírok ám...) (De, de igen)...
Huh. Megyek is mielőtt fecsegni kezdenék.
Jó olvasást!
Plussz: Babu

- A nagymamám… - Carla szavait alig lehetett kivenni, ahogy remegő hangon maga elé suttogott. Tim átölelte és próbálta megnyugtatni. Neeltje továbbra is eszméletlenül feküdt az ágyban, Van Arkel szolgája/alkalmazottja pedig szótlanul, de gyanakodva méregette a kialakuló jelenetet.
- A nagymamád? Angelát látod? - Ráncolta Ryan a homlokát. Egy pillanatig távolba révedő tekintettel gondolkodott, aztán két ujjával óvatosan megérintette a lány homlokát.  - Megengeded?
Carla reszketegen bólintott, Ryan pedig átfutotta a lány elméjét. Egészen más érzést keltett benne, mint legutóbb, eltűntek a lány szertefutó gondolatai, a napsugaras vidámság, és valami idegen, ellenséges felhő fogadta.
Ryan szeme felpattant.
- El kell tűnnünk.

2021. 04. 12. (Hétfő) Amszterdam

Ryan halkan hajtotta be maga mögött a ház ajtaját, ráolvasott, és zsebre vágott kézzel a dolgára indult. Timet otthon hagyta Carlával, aki tegnap óta folyamatosan aludt. Amikor megvizsgálta Neeltjét előző nap, valami olyan szinten megtört az elméjében, hogy Ryan segítsége nélkül nem is tudott volna megszabadulni a fájdalomtól. Ryan aggódott érte, és nem értette, mi történt a lánnyal. Ő a Démon erejére hivatkozott, de ha Ryan jól vette ki a múltkor, akkor valójában tiszta erőt örökölt. Persze az is lehet, hogy téved, Carla összeomlása erre is utalhat, de...
Nem maradt hát más választása. Utána kell néznie ennek az Angelának és a családjuknak. Ha többet megtudhatna az erejükről, talán tudna segíteni Carlának.
Ryan morcosan pillantott fel a felhős égre és megborzongott.
Éljen a tavaszi hideg.
A színes házak most komoran magasodtak fölé, és Ryan hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Hiszen mi is ő, egy piti kis varázsló, aki semmit nem ért el még az életben. Jó, megölette magát egy rakat ember életéért, de ez nem valami dicső. Elvesztette Garrettet, és most talán Carlát is el fogja. Nagyon a szívéhez nőtt a lány, és biztos volt benne, hogy ha meghalna, semmilyen sör vagy orvos nem kaparhatja fel a földről.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a komor gondolatokat. Leellenőrizte a városházára vezető utat a telefonján, és meggyorsította a lépteit. Nem is figyelte, merre megy, csak felszállt a vonatra, aztán leszállt, Haarlemben követte a GPS utasításait, és udvarias volt a nővel, aki az információs pultnál  fogadta. Mégis bejutott a levéltárba, és még el is vezették a személyeket nyilvántartó kartonokhoz. Jó, talán a segítségére volt a varázspapír, amin a Ryan Spectre név állt, és a pár szó amit a keresett személy temetéséről ejtett.
Miután kézhez kapta az aktát magára hagyták, így Ryan felkupacolt magának még kettőt, és leült egy lezárt dobozra.
Angela Spectre, született Angela Spettro.
Ezt tudta, vagy legalábbis ki lehetett találni. Neki más kellett.
Olvasott Carla anyjáról, akinél a halál okának a szívrohamot tüntették fel, olvasott Angela férjéről, aki eltűnt, mikor Sanne, Carla anyja két éves volt, aztán puszta kíváncsiságból fellapozta Aida Spettro mappáját. Ő volt Angela anyja, aki egy ideig Angelával élt egy ideig Haarlemben, de sosem kért állampolgárságot.
De miért? - gondolta Ryan, aztán visszavonta, mikor felrémlett előtte a Fluimucil reklám. - Mi oka lehetett a Spettro családnak követni Angelát?
Sóhajtott.
Szóval egyedül annyit tudott meg, hogy Angela családja Olaszországból származik, a nő valamiért elmenekült onnan, és szépen elrontotta a leszármazottai életét. Lehet, hogy Aida meg akarta állítani. Lehet, hogy… Lejjebb siklott a tekintete az adatokon, és csalódottan vette észre, hogy a halál dátuma is meg volt adva. Pedig ez lehetett volna a kulcs mindenhez.
Elgondolkodott, hogy mi lenne, ha elmenne Angela házához, beszélne a szomszédokkal, ügyfelekkel (ami csak még több kutatást igényelt volna). Segíteni akart Carlának, de úgy érezte, mérhetetlenül fáradt. Az ereje sem tért vissza teljesen, és bár eljött idáig, egyszerűen elment a kedve a rohangálástól.
Venni fog egy kávét, aztán meglátja, mihez lesz ereje. Igen, ez jó lesz.
Ryan visszarakta az aktákat és kisétált a városházáról.

Tim eközben a szobájában kuporgott az ágyon, félig a takaróba burkolózva. Szeme a félhomályba meredt, ujjai alatt érezte a lepedő érdes anyagát, de a lelke egészen máshol járt. Élete minden egyes percét újrajátszotta maga előtt, átgondolva újra meg újra a döntéseit. Hibákat keresett, de nem csak a döntéseiben, hanem saját magában. Gyávaság, hűtlenség, hazugság, önzés.
Észre sem vette a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

1969. Olaszország, Róma

Megint annak az elhagyatott szobának a padlóján ültek, ami Timnek már annyira ismerős volt. Minden ugyanolyan volt, mint az előző tíz alkalommal: büdös volt, kosz és meleg, ő éhes volt és fáradt, Angie-nek pedig még mindig nem volt varázsereje.
Tim felpillantott a lányra. Fekete hajának árnyéka eltakarta a szemét, csak a koncentrálástól összeszorított szája és keskeny orra látszódott. Tim érezte, ahogy az ujjait szorító kéz izzadni kezd, Angela ajka alig láthatóan mozgott, ahogy elkezdte az igézést. Egy tálban sötét tengervíz feküdt előttük. Tim figyelte a vizet, a rezzenéstelen, kék felszínét, de most sem történt semmi.
Ahogy eddig sem.
Meg sem mozdítva a fejét körbepillantott a szobában; nem akarta megzavarni a lányt. Viszont lassan kezdett sötétedni, és még haza kellett volna érniük. Nem biztonságos ezen a környéken császkálni egy bizonyos idő után.
Visszatért az ismerős szúrás a fejébe, ahogy Angela elhasználta a maradék energiáját, és pislognia kellett, hogy ne legyen homályos a látása.
- Angie… - szólt gyengéden, megszorítva a lány kezét. - Menjünk. Engedd el ezt mára.
A lány válla megereszkedett, arca csalódást tükrözött, ahogy felpillantott Timre.
- Nem sikerült… - motyogta.
Tim felhúzta a földről és magához ölelte.
- Ne add fel. Nem adjuk fel. Érted? - Finoman megcsókolta a lányt. - Együtt menni fog - ígérte.
De lassan ő sem hitt benne.

2019. Hollandia, Eindhoven

Tim levegőért kapott, érezte, ahogy az oxigén végigszáguld az ereiben és élettel tölti meg. Minden porcikája zsibbadt, meg sem mert mozdulni, amíg alább nem hagyott a fájdalom.
Az elmúlt percek - már ha a túlvilágon létezik olyan - történései játszódtak le benne újra meg újra. Meghozott egy döntést, most pedig tennie kell róla, hogy megérdemelje az életet.
Feltápászkodott és körülnézett. Ismeretlen házak vették körül, színes forgatag, rengeteg ember. Tim majdnem eltátotta a száját, ahogy megpillantotta a neon színeket, színes hajakat és az út szélén álló furcsa alakú autókat.
Hova kerültem?
Találomra elindult egy irányba, nézegette a kirakatokat, az embereket, de csak annyit ért el, hogy megbámulták. Akkor jutott eszébe, hogy valójában egy véres pólóban sétafikál fel-alá. Jobb lesz, ha gyorsan eltűnik, csak tudná, hol van. Körülpillantott, és leszólított egy idősebb nőt, aki szimpatikusnak tűnt.
- Elnézést, kérem… Meg tudná mondani, hol vagyok?
A nő próbált nem nézni az idegen vérfoltos pólójára, ahogy válaszolt.
- A főtéren. - Tim kérdő arcát látva vonakodva hozzátette: - Eindhovenben.
Az nem lehet. Nem, nem, nem…
Tim egészen biztos volt abban, hogy ez nem Eindhoven. Itt nőtt fel, nem lehet, hogy…
És akkor rádöbbent. Előtűntek az ismerős részletek, a plakátok mögött megbújó faragványok, a kopott macskakő, az út szélén álló kút, a patika cégére… Beleszédült a látványba. Tudta, hogy nem kellene, de mégis még egyszer a járókelő felé fordult, aki közben megunta a tétlenkedést és a dolgára indult.
- Még egyvalami, kérem! Milyen évet írunk?
A nő megrökönyödve mérte végig Timet.
- 2019-et. Viszontlátásra.
Tim lábából kiszaladt az erő, lerogyott az út patkájára.
- Hé, Démon! - kiáltott fel az égre pillantva. -  Időutazásról nem volt szó az Alkuban! Hallod? Ez nem fair! - Lassan csapódott le benne, hogy milyen helyzetbe került. Eleredt az eső, a hideg cseppek könnyekként csorogva le Tim arcán, és a fiú felordította az égnek, hogy “Dögölj meg!”. Nem sírt, csak úgy érezte, elvesztette az irányítást az élete felett. De most szó szerint. Majdnem ötven évvel később hogyan tudná teljesíteni az Alkut? Hogyan találhatná meg Angelát? És ez még csak a felszín volt. Azt sem tudta, hogyan és miből fog megélni.
Sóhajtva körbepillantott, mögötte emberek gyülekeztek, egy fehér furgon parkolt le az út túloldalán. Ezt még ő is felismerte. Baleset történt valahol? Az útra meredve elmerült a gondolataiban, mikor valaki megragadta a karját. Két fehér ruhás férfi állt fölötte, Tim szóra nyitotta a száját, de a kérdésből felháborodott nyögés lett, ahogy csípést érzett a nyakában. A szer gyorsan hatott, Tim másodpercek alatt vesztette el az eszméletét, hogy aztán egy üres, fertőtlenítő szagú szobában térjen magához.

2021. 04. 12. (Hétfő) Amszterdam

Carla álmodott. Nem a temetés óta visszatérő rémálmok egyikét látta, nem is látomást, hanem egy… Nem tudta volna elmagyarázni. Tudta, hogy alszik, de az álmot és a környezetét is érzékelte egyszerre. Meg valaki más jelenlétét.
Van itt valaki?
Elméjének egészen a Ryannel biztonságossá tett része széléig óvakodott, minden érzékszervét próbálta az idegenre irányítani. Kint viszont fújt a szél és kicsapta az ablaktáblát, Carla alig bírt az álomban maradni.
Ki vagy te?
Valami körvonalazódott előtte. Alaktalan, fehér massza. Carla koncentrált, próbált kérdést, bizalmat és barátságot sugározni egyszerre az idegen felé. A valami kinyújtotta felé a kezét, Carla óvatosan felemelte a kezét, de a mozdulat megakadt félúton. Bízhatok benned? - üzente az elméje. Az ismeretlen válasza mosolyt csalt az arcára, Carla megragadta a valami kezét, és követte.

2021. 04. 13. (Kedd) Amszterdam

Ryan a csatorna partján ült, fejét hátrahajtva, jobb kezében cigaretta füstölt. Egy délutánt elvett, hogy megkeresse Angela ügyfeleit, már csak az energiát gyűjtötte hozzá, hogy meglátogassa vagy felhívja őket.
Az első ügyfél a belvárosban lakott egy panelházban, Ryan ruganyos léptekkel sétált fel a negyedik emeletre. Megigazította a kabátját, a korláton elnyomta a cigarettát és becsöngetett. Nem lepődött meg, amikor egy idősödő nő nyitotta ki az ajtót, végülis nagy a valószínűsége, hogy a néhai Angela kortársait fogja végiglátogatni.
- Ryan Spectre? - kérdezte a nő sípoló hangon.
Ryan kezet nyújtott.
- Igen, jó napot kívánok.
A nő bólogatott és kitárta Ryan előtt az ajtót. Egy szűkös nappaliba vezette - tényleg tárkony és gyertyafüst illat volt a szobában, vagy csak képzelődött? -, és óvatosan leereszkedett egy fotelba.
- Vegyél süteményt, kedvesem - intett a kisasztalra készített valószínűleg Tesco-s kekszre. Azért Ryan elfogadta. Pár percig néma csendben ültek, míg Ryan összeszedte a gondolatait, aztán a nő kérdő tekintetét látva belekezdett a mesébe.
- Szóval szeretnél többet tudni Angela munkásságáról - vonta le a következtetést a nő, és hümmögött.
Ryan előredőlt ültében, az orrába kúszott a poros bútorok és textil áporodott szaga.
- Mi volt a leggyakoribb szertartás, amit Angela levezetett a vevőinek?
- A leggyakoribb… Talán az egyszerű kártyajóslás. Egy hétre, egy-két napra előre nagyon praktikus volt, ha egy kicsit belepillanthattunk a jövőbe. Magam is kértem ilyet jópárszor.
- És a legbonyolultabb? - folytatta Ryan, lassan közelítve a lényeghez.
- Oh, az változó volt. Csak attól függött, ki milyen ostoba kéréssel fordult hozzá. Képzelje, a házban két emelettel lejjebb lakó nő áldozatot mutattatott be. - A nő drámaian lehalkította  a hangját. - A macskájával! Meg volt egy ismerősöm, aki mesélte, hogy a szomszédjánál három napig vendégeskedett ez az Angela. Én bátran rábíztam kisebb feladatokat, de az a család elvetette a sulykot.
- Miért, mit csináltak? - kérdezte Ryan.
- Oh, borzalom. Feltámasztották a legfiatalabb gyermeküket. Szegény fiú pár órával a születése után meghalt, de a szülők nem tudtak beletörődni. Angelához fordultak.
- És neki sikerült? - Ryan alig hitt a fülének. Jóslás, áldozatbemutatás, kotyvasztás, ez mind rendben, de halottak feltámasztása…
Ehhez nem lehetett elég ereje. Egyedül… Nem, ez képtelenség.
- Bizony, de még mennyire! - A nő még mindig suttogott. - De én mondom, valami bűzlik abban a családban. Titkolóznak, alig jönnek elő a házból…
- Mit gondol, hogy sikerülhetett életre kelteni a gyereket? - vágott a közepébe Ryan.
- Nem tudom - rázta a fejét a nő. - Angela Spectrének sok titka volt, és ez az egyik. Hogy honnan szerzett ekkora hatalmat.

Ryan visszabattyogott a vasútállomásra. Még három emberrel beszélt, akik fogadták Angelát és fizettek a munkájáért, de mindannyian csak ugyanazt tudták elmondani, amit a másik. Angelának szokatlanul nagy ereje volt, Olaszországból érkezett a családja és nagyon titokzatos volt mindenkivel.
Éljen.
Ryan fintorgott. Többet remélt ettől az úttól. Érezte, hogy tennie kellene valamit, bármit, amivel segíthet Carlának, amivel közelebb viheti az erejének megértéséhez.
Belerúgott egy kavicsba, hogy levezesse a dühét.
Nem lehet igaz, hogy semmit, semmit nem tudott meg Angeláról.

Tim az ablakban könyökölt. Apró szemű eső szemerkélt, a szél szabadon száguldott az utcában, ablakokat csapott be és esernyőket ragadott el. Timet nem zavarta a komor idő, csak behunyta a szemét és hagyta, hogy a hideg esőcseppek az arcának csapódjanak, és jeges mintát húzzanak maguk után.
Úgy érezte, végre döntésre jutott. Elég a vergődésből és a tehetetlenségből. Előhívta a régi tettrekészségét, kombinálta egy kis bátorsággal és szeretettel, és megtalálta a helyes utat. Olyan volt, mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg. Könnyűnek érezte magát. Elfogadott legbelül valamit, megszabadult a felesleges érzelmektől, és megszületett az új Tim.
Ez az új Tim végtelenül szerette Carlát. Nem úgy, ahogy a régi Angelát, nem az izgalom, a titokzatosság volt a fontos, hanem… Úgy érezte, Carla olyan neki, mint a levegővétel. A csókja, ahogy rápillant, ahogy megfogja a kezét az utcán, ahogy egymásra dőlve beszélgetnek vagy épp hallgatnak; ezek már az élete részét képezték. Szerette Carlát, azt akarta, hogy boldog legyen, hogy biztonságban legyen. Ráébredt, hogy tulajdonképpen erről szól a szerelem. A másik személy fontosabb, mint saját magad. Tim most úgy érezte, megtalálta a szerelmet, és azt, amivel ezt legjobban kifejezheti.
Fel fogja áldozni magát a lányért.
Autó húzott el a ház előtt, megtörve a csendet, a hangja még sokáig visszhangzott a kis utcákban. Az eső ütemesen kopogott az ereszcsatornán.
Egy ördögi körbe került. Vagyis inkább, ha pontosabbak akarunk lenni, ő maga rántotta bele magát, de ez már nem számít. Már csak az a fontos, hogy ő vagy a Démon kerül-e ki belőle győztesen. Ha most megölné Carlát és elnyerné az életet, a Démon győzne.
Tim keze ökölbe szorult.
Nem fogja hagyni. Ezúttal ő lesz a nyertes.
A pillanat elillant a becsapódó ablak hangjával, kizökkentette Timet a gondolataiból.
Carla ablaka csapódott be?
Átsétált a lány szobájához, és rendesen becsukta az ablakot. Carlára pillantott; a lány úgy tűnt, alszik, de szája sarkában mosoly bújkált.
Álmodik?
Tim keze megállt a kilincsen, és csak nézte Carlát. A lány pedig megérezhetett ebből valamit, mert kinyitotta a szemét és macskásan nyújtózkodva Timre mosolygott.
- Idebújsz?
Tim visszamosolygott és engedett a lány kérésének. Boldog volt, mert végre úgy érhetett a lányhoz, úgy lehelt csókot a vállára és súgta neki, hogy szereti, hogy közben nem a Démon szavai visszhangoztak a fejében.
Egymást ölelve aludtak el.

2021. 04. 14. (Szerda) Amszterdam

Carla ismét az idegenről álmodott. Amikor ébren volt, hallotta a szavait, de nem látta, beszélhetett vele, de álmában más volt. Akkor érezte igazán, hogy megbízhat benne, akkor tudta, hogy segítő szándékkal jött hozzá. Álmában kereste a valamit, hogy szóra bírja, de vagy elillant, vagy nem is tudott rátalálni. Nehéz volt kiépíteni maguk között a kapcsolatot, főleg úgy, hogy Carla az elméjének nagy részét korlátozta. Most nem tudott varázsolni, csak érezni és éreztetni. Így biztonságban volt az erejétől. Az ismeretlen segítségével lassan egyre többet értettek meg a másikból, és ő előtte is világossá vált, hogy a valami miért is jött.
Álmában egy végtelenbe nyúló úton sétált. Mezítláb volt. A langyos beton jól esett a talpának, magába szívta a környezetének hangulatát, átadta magát a kora esti életnek. Kis kavicsok szúrták a talpát, egy rigó ugrált át előtte az úton, és csattogva felrepült egy fára, a meleg levegő otthonosan ölelte körbe. Ekkor látta meg ismét az ismeretlent.
Kérdést küldött felé, és várta a választ, de az nem érkezett. Nem tudtak így rendesen beszélgetni, de megtalálták a módját.
Hirtelen az út mellett egy tábla jelent meg.
Hellway.
Azt akarod, hogy menjek Hellwaybe? - tette fel a kérdést. A tábla mellett virágok nyíltak ki egy szempillantás alatt. - Miért?
Ez már egy nehezebb kérdés volt.
Carla várt, de az idegen nem szólt semmit. Már éppen feltette volna a kérdést másodszorra, amikor egy kert kezdett körvonalazódni előtte. A földből termetes diófa sarjadt, az egyik faágon két kisfiú állt. Az egyikük az ág végére egyensúlyozva leguggolt, a kisebbik rémült arccal bújt a fa törzséhez. Csak a másik kinyújtott keze és biztató szavai vehették rá, de elindult az ágon, kinyújtott nyelvvel koncentrálva, amíg el nem ért a végéhez. Lenézett a magasból és elmosolyodott.
Carla elraktározta a látottakat és a gondolataiba merült. Abban biztos volt, hogy a két kisfiú őt és még valakit jeleníthetett meg. De ki lehet a másik? Ryan? Nem… Tim esetleg, aki kicsalogatta az egyedüllét csigaházából? Vagy… az ismeretlen?
Úgy érezte, rájött.
Azt akarod, hogy menjek Hellwaybe, és tudsz segíteni megszabadulni az erőmtől?
A diófán válaszul vadvirágok nyíltak, nem csak az ágakon hanem a kéregből is, elfedve a törzset, a leveleket, amíg az egész fa a földre nem hullott színes virágtengerként.
Carla ezt igennek vette.

Tim arra ébredt, hogy valaki motoszkál a szobában. Csukott szemmel fülelt. Hallotta az autók zaját, ahogy végigszáguldottak az egyenes utcákon, a szél zúgását és a halk mormolást - az éjszaka hangjait. De Carla szuszogását nem hallotta. Felült, körülpillantott a félhomályos szobában. Kora hajnal lehetett. Carla az ablaknál állt, fél vállal a falnak dőlve bámult kifelé az ablakon, az utcai lámpa aranyszínűvé varázsolta a haját. Tim mögé lépett és átkarolta a lány derekát. Carla összerezzent, de belesimult a fiú ölelésébe, amint észrevette, hogy ő az.
- Hogyhogy ébren vagy? - súgta Tim.
Carla hallgatott, Tim érezte, hogy próbálja lelassítani a légzését. Valami történt. A lány hirtelen megfordult és szorosan Timhez bújt, arcát a fiú mellkasát nyomta.
- Nagyon szeretlek, Tim - motyogta, Tim puszit nyomott a feje búbjára.
- Én is téged. - Várt egy picit, hátha Carla beszélni kezd, de a lány hallgatott. - Valami baj van? - kérdezte óvatosan.
- Nem, ami azt illeti, nincs… - kezdett bele Carla. - De… Jó, ezt nem tudom óvatosan elmondani. - Elhúzódott Timtől és leült az ágyra. - Álmomban megjelent valaki, beszélgettünk, és azt mondta, meg tud szabadítani a képességemtől.
Tim kis híján eltátotta a száját.
- Hogy mit tud csinálni?
- Ne borulj ki! - vágott közbe gyorsan Carla. - Több napom volt, hogy átgondoljam a dolgot - füllentett a lány. A nagyobb jó érdekében, győzködte magát. - Itt van az esély, hogy szabadon, normálisan élhessek, anélkül hogy összeesnék az utcán egy látomástól, hogy veszélyt jelentenék másokra, és tudod… Érted teszem. Szeretném, ha lenne egy teljes életünk. - Carla a kezét tördelte. - Ha valami visszatarthatna az az, hogy az anyám az életét adta ezért a képességét. Viszont… Nem akarom, hogy tovább fajuljanak a dolgok. Nem akarok ártani az embereknek egy ekkora áldozat árán, ez így mindenhogy rossz, és én képtelen vagyok így élni...