2017. március 15., szerda

14. Fejezet

Hi, Sweethearts! :3
Magamat is megleptem, hogy a nehéz kezdés után milyen "gyorsan" végeztem a fejezettel (ne verjetek meg, nekem gyorsnak tűnt xD), úgyhogy ki is rakom, mielőtt megbánnám. Kicsit rendhagyó fejezet lett, hasonló az előzőhöz, és Ryan valószínűleg most nagyon utál, de... Szüksége van erre, na.
Miket fecsegek, inkább olvassatok. Jó szórakozást hozzá!
Pussz: Babu

___________________________________

Tizennegyedik fejezet - Ryan Matheson

A szürke város szürke utcájának szürke porában két alak kuporgott, körülöttük mindenfelé üvegszilánkok hevertek.
- Ryan, megfojtasz! - nyöszörögte a fiú, akit Ryan hevesen szorongatott.
- El sem hiszem, hogy te vagy az, Garrett! - Ryan arcán könny csordult le. De nem örömkönny volt: tudta, akármilyen látomásban is van, öccse nem valós. Csak a képzelete játszik vele. Hiszen szürke a ruhája, az arca, a kék szemei, a félhosszú, régen fahéjszín haja is hamuszínű...
- Annyira, de annyira sajnálom! - engedte el a fiút, aki csak mosolyogva nézte bátyja arcán lecsorduló könnycseppeket. - Nem tudtalak megvédeni...
- Semmi baj! Itt vagyok, látod?
Ryan szomorúan rázta a fejét.
- Nem, nem vagy itt…
- De igen! Mindig itt leszek - szegte fel az állát Garrett azon a jellegzetes “Most megsértettél!” mozdulattal, amivel mindig mosolyt tudott csalni Ryan arcára. Kivéve most, Ryan csak újra magához ölelte. - Nem hiszel nekem, ugye? - motyogta Garrett, de még mindig mosolygott.
- Nem hát - tolta el magától Ryan az öccsét, ajkát halvány mosolyra húzta. - De megnőttél! - pillantott a fiú magas, cingár alakjára.
Most lehet huszonhárom éves - számolgatott magában döbbenten.
- Aham… - Garrett mosolya kényszerredetté vált. - De a harctechnikádra még mindig emlékszem!
- Elég menő volt, ahogy legyőzted ezeket a dögöket, ami azt illeti… - jegyezte meg Ryan csak úgy mellékesen, Garrett arca felragyogott a burkolt dicsérettől. - Tényleg, mi a csudák voltak ezek?
- A városlakók - tápászkodott fel Garrett, nadrágjáról leseperte a vastag réteg port. - Illetve, ami maradt belőlük.
- Szellemek?
- Olyasmik. Mindenesetre - pillantott körül Garrett, kezét a farmerján lógó pisztolyon tartva -  keresnünk kellene egy biztonságos helyet.
Ryan is megkísérelt felállni, de fájdalmas fintorral zuhant vissza a hátára. Még mindig hihetetlenül gyenge volt.
Garrett aggódva tapintotta meg bátyja pulzusát.
- Jézusom, Ryan, teljesen kimerítetted magad! - kiáltott fel, megérezve az éppen csak észlelhető szívverést.
Ryan úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, akit csínytevésen kaptak.
- Kicsit elszaladt velem a ló. De láttad volna, hova kerültem…
- Tudom, hol voltál - vágott közbe Garrett. - Tudok segíteni?
- Nem hiszem… Ez a világ teljesen halott. Semmi, SEMMI nincs benne. - Ryan összehúzott szemmel pillantott végig a tájon. - Garrett… Tudod, hol vagyunk? Mármint tudom, hogy ez csak a fejemben van, ahogy te is, de…
- Ryan, ez a valóság! - csattant fel Garrett. - Én is valós vagyok, te is, a város is, a szellemek is!
- Már hogy lehetnének? - értetlenkedett Ryan. - Minden szürke, élettelen… nem, ez nem a valóság. Nem lehet az.
- Higgy nekem, broer! - Garrett tekintete könyörgőre váltott.
- Akkor mondd meg, hogyan lehetsz életben!
Döbbent csend ült meg a két testvéren. Garrett lehajtotta a fejét, Ryan kimerülten hanyatlott vissza a földre, a veszekedés közben könyékre tornászta magát.
 - Uncsiiii - zengett fel hirtelen egy hang, magasan affektálva. - Nem hiszem el, hogy ennyire cselekvésképtelen vagy, Mathijsen!
Ryan egy pillanatra egy sápadt, lilás fényben úszó arcot pillantott meg, két hideg ujj súrolta a homlokát, aztán az energia akkora hullámban öntötte el, hogy csak a belülről égető tűzre tudott koncentrálni.
Mikor magához tért, simán fel tudott állni, a fáradt zsibbadás eltűnt végtagjaiból.
Garrett tőle pár méterre állt, egyetlen pontra meredve. Ryan köhhintett, mire a fiú meglepetten fordult felé.
- Áh. Jobban vagy?
- Mi a fene volt ez? - kérte számon Ryan, képtelen volt tovább elviselni öccse szenvtelenségét. - Garrett, valami szórakozik velünk… velem… Nem tudom, hogy bedrogoztak-e, varázslatról van-e szó, de nagyon kérlek, hagy ezt abba!
- Mit? - Garrett félrebillentett fejjel meredt Ryanre, a mágusnak pedig tikkelni kezdett a szeme alja.
- Azt, hogy ilyen semmilyenül viselkedsz! Nem lep meg, hogy itt vagyunk, hogy itt vagy egy minden ízében halott városban? Garrett - nézett szomorúan az öccsére -, te tizennégy éve meghaltál.
Garrett elmosolyodott, de ebben a mozdulatban nem volt semmi a régi fiúból. Halott és üres volt, mint a város maga.
- De hát itt vagyok!
- Aaahrg! - ordított fel tehetetlen haraggal Ryan. Hátat fordított Garrettnek és eltrappolt az ellenkező irányba. Nem nézett hátra, de érezte öccse tekintetét a tarkóján, és kirázta tőle a hideg.
Fogytak mellette a háztömbök, ahogy zakatoló szívvel rohant az orra után. Tükörképe kitartóan követte a szürke ablakokban, szürke por kavargott bakancsa körül. Lehelete fehér pamacsokban táncolt előtte a levegőben…
Várjunk.
Megtorpant, kifújta a levegőt, orra előtt hópelyhek libbentek el. Ryan lassan körbefordult: a házak oldalán fehér - igen, fehér, nem szürke - hókristályok kúsztak fel, a falak halkan recsegtek, ahogy a fagy megrepesztette őket. Átláthatatlan köd ereszkedett le köré, a beton széttöredezett a lába alatt, érezte, ahogy belé is felkúszik a fagy. Erővel mozgásra bírva magát hátrálni kezdett, hogy oda ne dermedjen az útra.
Szeme rémülten járt ide-oda.
Mi… Mi van itt?
Varázsszavakat kiáltott, előrevágódó kezeiből szikrák csaptak ki. A hó egy pillanatra olvadni kezdett a lába előtt, aztán a fagy újabb rohammal elfojtotta a tüzet. Ryan újabb próbálkozással felfele rántotta a kezét, a jég megrepedt, Ryan fagytól rekedt hangjával együtt sikoltva… aztán ismét egybe olvadt.
Ryan rémülten lépett hátra, bakancsáról jéglemezek pattantak le. Rohanni kezdett, a levegő marta a tüdejét, mindene reszketett a hidegtől. Fedezékbe kell jutnia, ki ebből az átkozott városból, messze az öccse fájó emlékétől…
Ryan felsikoltott, lába alól eltűnt a talaj, és zuhanni kezdett.
- Pörgessük fel a dolgokat, jó, kicsi mágus? - zengett fel a kísérteties hang. Betöltötte a fekete, néma teret, ahol Ryan csak zuhant, zuhant lefele. - Azt hittem, magadtól is megtalálod a bajt, de hát… - a hang tettetett kétségbeeséssel sóhajtott - úgy tűnik, ezt is nekem kell csinálnom!
- Ki vagy te? - kiáltott fel Ryan, hang mintha kuncogott volna, nyálas hangjától Ryannek okádnia kellett.
- Ráér azt még megtudnod, máguskám. Jó szórakozást!
A hang elhallgatott, Ryan pedig gyorsan közeledő földet pillantott meg maga alatt.
- Dstíllá gem a tsánahuz! - ordította el a varázsigét, a levegő lelassult körülötte, az energia végigégett az erein, ő pedig sima landolással két lábra érkezett. Ryan csodálkozva meredt maga elé - egy ilyen varázslat általában rengeteg energiát kivett volna belőle, de alig érzett valamit. Megmozgatta a kezeit, és csak ezután pillantott szét. A derengő homályban magas falakat pillantott meg maga körül, a sötétzöld sövényben fekete járat ásított.
- Na ne szórakozzunk - bámult Ryan. - Egy kibaszott labirintus?!
Tanácstalanul meredt a sövénybörtön egyetlen kijáratára.
Akárki is ez a lila fószer - gondolta -, én oda be nem megyek. Neem, abból nem eszik.
Ryan lehunyta a szemét, és felidézte egy varázslat mozdulatsorait. Még sosem próbálta ezt az igét - túl sok energiába került, és mivel ő nem veleszületett mágiát gyakorol, híján volt a tartalékoknak. Most viszont…
- Őgevel, knütél emele - Kezeit magasra emelte, és kört írt le a feje körül. -, stíges tsom meken - Lábujjhegyre állt, fejét az égre emelve, lehunyt szemmel kántált tovább. -, jleme a ebgél! Őgevel, knütél…
Ryan lassan emelkedni kezdett, a varázslat befejeződött. A labirintus teljes valójában tárult a mágus szeme elé, végtelenbe vesző ösvényei eltűntek a szürke láthatárban. Néhol narancs vagy vörös fények imbolyogtak, de az útvesztő legnagyobb része sötétben rejtőzött.
Ryan arcán lemondó fintor terült el.
- Nincs kedvem Harry Pottereset játszani - morogta, és kecses landolással a földre toppant. - Jdév gem za lótkosátrá! - mormolta el a védő varázslatot, majd kis turkálás után előkaparta azt a bizonyos zsákocskát a kabátzsebéből, és meggyújtotta a tenyerén a lángokat. Ez az utolsó játék, amibe belemegy, de utána istenuccse felébreszti magát ebből a drogmámorból.
- Akkor játsszunk - sziszegte az útvesztő bejáratának, és belépett a falak közé. A narancsszín lángok ugrándozva követték a sövény ágas-bogas oldalának domborulatait, megvilágítva Ryan sötét szemeit.
Nem tudta, mennyit gyalogolt - perceket csupán, vagy akár egy fél órát? -, mire elért az első elágazásig. Két irányba fordult az út, az egyik olyan sötét és átláthatatlan, mint az eddigi, a másik…
Pókháló? - vonta fel a szemöldökét Ryan. - Megy arra a pokol.
Gondolkodás nélkül a sötét járatba fordult. Orrát fémes vérszag csapta meg. A tűz fénye vértől ázott falakra és sárgás, elszáradt levelekre esett, Ryan bakancsa alatt halott növények ropogtak. Az egész ösvény mintha kiszáradt volna, majd alaposan eláztatta a véreső. Még. Talaj is csúszott. A fiú minden rezdülésre figyelve haladt előre, orrát bántotta a kellemetlen szag és utálta a levegőben úszó feszültséget.
Hirtelen sikoly hangzott fel, Ryan megtorpant, majd megtántorodva egy hátulról érkező lökéstől a véres falnak zuhant (még nem gondolt bele, mit művelt így a kabátjával), s a lángok kialudtak a tenyerén. Újabb sikoly, Ryan megpördült, és farkasszemet nézett egy csontsovány alakkal. Nem is tudta megállapítani, férfi-e vagy nő, szakadt ruhái alaktalanul lógtak az elaszott testen, tébolyult tekintet meredt előre a beesett arcból. Farkasszemet néztek, de az alak nem mozdult. Ryan az ijedtségtől zihálva, mereven a sövénynek simulva várt, csuklójáról próbálva lefejteni a bőrszíjat…
… ám amint az alak meglátta a mozgást, felsikoltott és előre vetette magát. Ryan lerázta magáról a zörgő csontokat, de a lény elkapta a csuklóját és földöntúli erővel szorította azt. Ryan hadakozott, a karkötő beszorult az alak ujjai alá.
- Jlunéb el! - ordított fel, a lény ujjai egy pillanatra elernyedtek. Ryan kirántotta a kezét a szorításból, s a bőrszíjat kifeszítve maga előtt hátrálni kezdett.
Imádom a backwords varázsigéket.
A rövid ártás elmúlt, az alak ismét rávetette magát, de két újabb varázsige után a kötéllé nőtt karkötőbe tekeredve terült el a földön.
Ryan megtörölte a homlokát, és leguggolt a… valami mellé.
- Ekéb ardiarop - suttogta, és a lény hamuvá omolva elsüllyedt a földben. Ryan a csuklójára tekerte a bőrszíjat.
Nem tudom, mit adtak be - gondolta -, de francosan jó fantáziát ad.
Tényleg nem emlékezett rá, mi történt azután, hogy beült a bárba, de valószínűleg durva drogot kapott - vagy ő vette be?
Ismét ugyanaz a kacagás - tenyérbemászó és affektáló - töltötte meg a labirintust, Ryan a szemét forgatva állt fel.
- Komolyan azt hiszed, hogy ez valami drogmámoros álom?! - nevetett féktelenül, Ryan a hang forrását keresve fordult körül. A lila arcot kereste.
- Nem lehet más! - kiáltott bele a levegőbe.
Kuncogás.
- No, majd meglátod… Csak így tovább! Minél több izgalom, annál jobb nekem!
- Hé! - ordított fel Ryan, ahogy a hang halkulni kezdett. - Fel akarok ébredni! Hallod? Elegem van!
Ám a hang eltűnt, és Ryan egyedül maradt a hirtelen fellángoló haragjával. Tűzcsóvát lökött a labirintus falának - a lángok sisteregve kialudtak rajta -, és dühösen fújtatva tovább trappolt. Mérges volt magára, amiért ebbe a helyzetbe került - Csak szívsz egy kis friss levegőt, mi?! -, amiért nem képes megoldást találni a helyzetére. Most pedig itt bolyong egy sötét labirintusban, kiszolgáltatva ennek a valaminek a kénye-kedvére. Hogyan lehet egy ilyen álomból felébredni? Nem volt tapasztalata a drogokkal, így nem ismerte fel rendesen a helyzetét. Néha olyan valóságosnak tűnnek a dolgok, azután bekövetkezik valami lehetetlen - Garrett… -, és ő ismét elbizonytalanodik. De ha nem álmodik… Akkor mi ez?
- Francokat már! - kiáltott fel, mikor ismét zsákutcába jutott. Lángtengerbe borította a sövényt, de mindhiába, a lángok anélkül aludtak ki, hogy megpörkölték volna a leveleket.
Ryan értetlenül meredt a zöld falakra, majd maga elé emelt kezére, és egy gondolat cikázott át az agyán.
Most rengeteg ereje van… Megpróbálhatná. Igaz, nem ismer igazi dimenziókapu-nyitó varázslatot (mikor kisebb volt, inkább meg sem nézte a könyvben, nehogy kísértésbe essen), de ennyi energiával akár egy Backwords igét is megpróbálhatna!
A biztonság kedvéért felrajzolt maga köré egy pentagrammát - a fehér kréta alig fogott a szemcsés földre -, majd az öt ág végét meggyújtotta. Az apró, mágikus lángok rezzenéstelen fénye torz árnyékokat vetett Ryan arcára.
- Drol fo nevaeh dna htrae, tel em ym yaw hguorht eht ecaps...
A lángok megremegtek, Ryan szeme fennakadt, ahogy a varázslat uralma alá vette a lelkét.
- Evig em - a lángok kialudtak, Ryan hangja valószerűtlenül elmélyült - eht yek fo ym modeerf!
Ryan karjai maguktól mozdultak, ahogy kört írt le a levegőben, ujjai nyomán szikrák pattantak, s zöld tűzgyűrű nyílt előtte.
Sikerült… - gondolta döbbenten. De ami a legjobb volt, egyáltalán nem érzett semmit. Nem fájt a feje, nem érezte a kínzó álmosságot, az orrából lecsorduló vért… Egyáltalán nem érezte, hogy a varázslat bármit is kivett volna belőle. Győzedelmesen elmosolyodott, leengedte a kezét, lépett egyet előre, és...
Felsikoltott, ahogy hirtelen egy árnyék suhant el felette, és valami tapadós, nedves háló borította be az arcát. Felnyúlt, hogy megszabaduljon a pókhálótól. Tudta, hogy fegyverért kellene nyúlnia, vére a fülében dübörgött, de az arcát borító háló halálcsókja a pánik ködét borította az agyára. Ujjai belegabalyodtak a téphetetlen szálakba, a föld halkan csikorgott a háta mögött.
Ryan lefagyott, képtelen volt bármit is tenni. Előbbi önbizalma odalett, nyelvére is pókháló tapadt, a temérdek varázsige elillant, bárhogy is igyekezett kitalálni valamit.
A kábulatból a vállába vágó fájdalom rántotta ki. Vergődve szabadította ki magát, s állati ösztönöktől vezérelve futásnak eredt, egész az ösvény végéig. Az átjáró rég bezárult mögötte.
Hátát ismét a falnak vetette, a levelek hideg támaszként simultak hozzá.
Nyolc ördögi szem pillantott rá gyilkos rosszindulattal.
- Nem akarok vacsora lenni - morogta az orra alatt Ryan. - Verdomd, elegem van ebből az egész faszságból!
Lépett egyet előre.
- Játszani akarsz? - sziszegte az egyre közelítő póknak. - Rossz napomon próbálkozol!
Sivítás, apró kavicsok pattantak a mellkasának, ahogy a szörny támadott, de Ryan csak állt egyhelyben. Még négy méter, három…
Ökölbe szorította és ellazította a kezét, majd egy hirtelen mozdulattal felfele rántotta. A föld fájdalmas döndüléssel repedt meg előtte, s egy ősi varázsigére hosszú tüskék emelkedtek a magasba. A pók visítva próbálta kiszabadítani magát, és Ryan kihasználta a pillanatnyi időt.
- Ytivargitna! - ordította, s a világ fejre állt. Lába a fekete, csillagtalan ég felett lebegett, a tüskék a feje felett húzódó ösvényből meredtek rá.
Két újabb szóra szél támadt, Ryan az áramlatra hagyatkozva átsiklott a szörnyeteg felett. Az hadonászva próbálta elérni, egyik karmos lába végigszántotta Ryan combját. A mágus felszisszent, a világ egy zökkenéssel a helyére billent, és ő pár méterre a tüskéktől a földre zuhant.
- A rohadt… - sziszegte, ahogy felkönyökölt.
A pók sebesült ellenét látva új erőre kapott és felé vetődött, hasa vérben úszott. Ryan feltápászkodva futásnak eredt. Jobb lábába minden lépésnél fájdalom hasított, de nem volt ideje meggyógyítani. Igyekezett minél távolabb kerülni a szörnyetegtől.
- Jdegen tá! - ordította, és reménykedett. Felvillantak a zöld szikrák, de a pók túl gyorsan közeledett.
Kellene még varázsige, nem elég, nem elég!
Majdnem elesett, vér csorgott le a lábán.
Francba! Nyílj meg, szaros átjáró!
Fényrobbanás, Ryan hasra zuhant, a szörny visítása elhalkult, de vajon tényleg sikerült, vagy csak az eszméletét fogja elveszteni?
Combja lüktetett, fény szivárgott át összeszorított pillái között.
- Ryan! Hé, Ryan!
Ismerős hang… Megnézte volna, ki az, de vére még mindig száguldott, ösztönei azt súgták, hogy fusson, meneküljön, mert még mindig nincs biztonságban. De hol? Hol is van? Hol is volt?
Szemei felpattantak.
- Ga… Garrett?
Öccse aggódva ült mellette, rongyot szorítva a lábára, ami még mindig iszonyúan fájt.
- Mi történt? - ráncolta értetlenül a szemöldökét.
- Bezuhantál az ajtón - suttogta Garrett, szemét le sem véve a bátyja nadrágját lassan átáztató vérről. Sápadt arccal pillantott Ryanre, aki szintén falfehér volt. - Meg tudod gyógyítani?
Ryan óvatosan felült, Garrett karját a vállára vetve eltámogatta egy székig. Szinte már magasabb volt, mint Ryan, arcvonásaikról rögtön meg lehetett állapítani, hogy testvérek. Egyedül Ryan szőke haja és az ő fahéjszín tincsei különböztek.
Ryan a tenyerébe köpött és rászorította a sebre. Felszisszent, de elmormolta a rövid igesort, majd fejét hátravetve várta, hogy használjon.
Ki nem állhatta magán használni ezt a varázslatot az ilyen mély sebeknél. Nincs annál rosszabb, mikor érzed, ahogy izmok és szövetek fonódnak egybe, csiklandoz és csíp és fáj, s te legszívesebben kitépnéd magadból a gyógyuló részt.
Pár perc múlva csak egy csúnya heg maradt a vágásból, és Ryan arcába is kezdett visszatérni az élet. Garrett a kezébe nyomott egy pohár vizet, Ryan mohón felhajotta.
- Kösz, öcskös.
- Akkor most elmondod, mi a fenét csináltál?
Ryan töprengő arccal forgatta meg kezében a poharat.
- Mit is?
- Csak úgy elrohantál itthonról pár órája - vont vállat Garrett. - Anyáéknak azt mondtam, Lauráékhoz mentél…
- Durva hazugság - ciccegett Ryan.
- Ja, te kis antiszoc - vigyorogta meg Garrett.
Ryan is mosolygott, kipillantott az ablakon, és gyomra hirtelen egészen picikére zsugorodott.
- I… itthon vagyok…?
Garrett értetlenül nézett Ryanre, ahogy az felpattanva az ablakhoz botorkált.
- Persze. Miért, mit gondoltál?
Ryan megtámaszkodott az ablakpárkányban, hirtelen minden ereje elhagyta. Ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a falécet, orrát az üvegnek nyomta.
- Ryan… Mi van?
A mágus nem válaszolt, csak kirohant a kertbe. Az almafa ugyanott állt, amire emlékezett, a kis ösvény melletti rozsdás postacsőből futónövények lógtak, és...
- Anya! Anyaa!
Ryan édesanyja meglepett arccal fordult meg, és értetlenül fonta karjait nyakába boruló fia köré.
- Hé, Ryan! Mi lelt téged? - Hangja mosolygott, Ryan arcát az ismerős illatú pulóverbe fúrta. Édesanyja megsimította a hátát.
- Itt vagy… - motyogta Ryan, az emlékek lassan elöntötték. - Itt vagy!
- Persze, hogy itt! - kacagott az anya. - Mindig itt leszek.
Ryan arca hirtelen megmerevedett. Kibontakozott az ölelésből, és hátrább lépett.
- Valami baj van? - Édesanyja hangja aggodalmat tükrözött.
Ryan csak rázta a fejét. Az eddigi kellemes emlékképek helyett szörnyek, fekete pupillák, tűz és halál lebegett a szeme előtt, és hiába próbálta elűzni, az igazság utat tört magának.
- Nem, nem vagy igazi… - motyogta, kezét halántékára szorítva. - Miért nem lehettek valósak?!
- De hisz itt állok! - értetlenkedett anyja. - Itt vagyok én, Garrett, apád, és szeretünk téged…
- Nem, elég! - csattant fel Ryan, sarkon fordult és visszarohant a házba, egyenesen fel az emeletre. Még hallotta, ahogy Garrett utána kiált, anyja és öccse lépteit a falépcsőn, majd becsapta a szobája ajtaját. Nem nézett körül, csak félrelökte az éjjeliszekrényét, a megszokott varázszavakkal kinyitotta a titkos rekeszt, ujjait hideg tőr nyele köré fonta. Tudta már, tudta, mivel van dolga, és  elege volt. Ez nem drogmámor, az a lény igazi, élő és veszélyes… Nem lesz többet játékszer!
Kivágódott az ajtó, Ryan farkasszemet nézett édesanyja és Garrett kifejezéstelen, üres szemeivel, amik a kezébe tartott pengére pillantottak, és a szíve kétszer szakadt meg. A kés markolatig merült a mellkasában.

2017. február 13., hétfő

Szülinaap!


- Hoi! Gyors leszek, ez egy mentális úton közvetített üzenet, nem tudunk válaszolni Nektek! Viszont mindenképpen szerettünk volna szólni hozzátok, mert ...........
- ............. Most miért nézel így rám?
- Néha az eszem is megáll tőled, Tim!
- ...... Jaa! Mert ma van a Save Your Soul első születésnapja!
- Bizony! És mi, azaz én, Vöröske és Heer Hallgatag, szerettünk volna köszönetet mondani, hogy támogattok minket. Sokat jelent Babunak, hogyha érkezik egy-egy bíztató komment, tanács, vagy dicséret, és ezért mi is hálával tartozunk nektek. Bár nem tudom, hogyan függ össze a két dolog, hiszen mi nélkületek is elég tökéletesek vagyunk, csak...
- Ryan, ne térj el a tárgytól, szétreped a fejem!
- Oh, verontschuldig, Carla.
- Jobb lesz, ha átveszem. Ryan úgy értette, hogy ha ti nem lennétek, a történetünk nem formálódott volna olyanná, amilyen most. Minden szavatok számított, inspirációt adott, és bár voltak hullámhegyek és völgyek, még mindig itt vagyunk.
- Jah, mint a csótányok.
- Ryan!
- Azért figyeld, Carla, van önkritikája.
- Jó, de elrontja az ünnepélyes pillanatot, pedig olyan szépen beszéltél...
- Menjetek szobára.
- Menj te.
- Hé, abbahagyhatnánk? Kiábrándulnak belőlünk az Olvasók!
- Oké-oké, bocsánat!
- Azért ám. Tim, szerintem te folytasd, te még képes vagy normálisan gondolkodni.
- Kikérem magamnak ezt a ledegradáló pillantást!
- Ryan, fáj a fejeem...
- Okay, szerintem gyorsan lerendezem, mielőtt Carla elájul itt nekem. Köszönet mindenért, és remélem, újabb évig itt lehetünk veletek. Mert lassan elérünk a történet feléig, és ráadásul Babunak nagy tervei vannak...
- Amiket nem árulunk el.
- Ahogy mondod, Carla. Nah, szerintem mi megyünk is, mert nem könnyű egy ilyen mentális kapcsolatot fenntartani, szóval búcsúzunk.
- De nemsokára újra találkozunk, mert már íródik az új fejezet!
- Éés Ryan megint belepofázott. De ami azt illeti, Babu sajnálja a késést, de majd megértitek, miért.
- Jaja. Na, sziasztook!
- Doi!
- Doiii!

2017. január 23., hétfő

13. Fejezet

Hoi, Sweethearts! 
Ahogy ígértem, hoztam fejezetet! Ennek most nagyon örülök, mert eléggé el voltam havazva félévzáráskor, ÉS nem is lett rossz, sz'al... 
Nos, a fejezet egy picit rövidebb lett a szokásosnál, de dupla olyan rejtélyes, és kíváncsi vagyok a reakciókra ^^ 
Nem is mondanék többet, jó plvasást és szép hetet! Üdv: Babu

_________________________________

Tizenharmadik fejezet - Ryan Matheson

Hollandia, Leiden, hotel, 2021. 03. 23. 20:50

Ryan behunyta a szemét és hagyta, hadd verje az arcát a forró víz. Általában pikk-pakk végez a zuhanyzóban, de most jól esett a melegvíz okozta borzongás. A vízfüggöny alatt elmosódott a csípőjén feketéllő bonyolult rúnasor, bőrét már pirosra csípte a meleg, amiből kirikítottak a fehér hegek, mintegy örök emlékeztetőül, miken ment már keresztül. A hasa bal oldalán viszont
Sóhajtva hátratúrta a haját, szemét csípte a sampon, ám ez pillanatnyilag nem érdekelte, sokkal jobban aggódott Timért. Carla hazajött a kórházból és elmondta, hogy a fiúnak csúnyán roncsolódott a válla. Legalább egy hónapig bent kell maradnia...
Persze Ryan tudta, Tim ebből max egy hetet fog ott kibírni. Egyikük sem tűrné most jól a bezártságot.
Aztán ott van Carla.
Egy nap van a nagyanyja temetéséig, és Ryan félt, hogy még a múltkorinál is jobban ki fog borulni. Persze ő és Tim ott lesznek neki, de azon kívül, hogy saját magát sem tudja összeszedni, és így félő, hogy nem tudná megfelelően kezelni a lányt, még Timben sem bízik annyira. Nem mintha nem bírná a srácot, és annyiszor kockáztatták már az életüket egymásért, de amikor egy-egy pillanatban, ha Tim épp elgondolkodott és ő a fiú arcára pillantott, furcsa komorságot, gyászolón homályos kék szemeket látott. Nem tudta elképzelni, mi történhetett Timmel, de abban biztos volt, hogy a múltjának csak töredékét árulta el nekik.
Valamit titkol.
Ryan ismét sóhajtott.
El fogja mondani, a készen áll rá - gondolta.
Kilépett a zuhanyzóból, és óvatosan egyensúlyozva a hideg csempén megkereste a törülközőjét, ami nem volt egyszerű, mivel az egész fürdőszoba fehér párában úszott. Gyorsan a derekára csavarta a hotel címerével díszített rongyot, és kibattyogott a fürdőből.
Csendben tett-vett a szobában, el akarta terelni a gondolatait az eseményekről. Kipucolta az öngyújtóját, ellenőrizte a varázsporos zsákocskák száját, nehogy kiperegjenek a zsebében, de végül csak dolog nélkül maradt.
Már jócskán elmúlt kilenc, mikor végül rászánta magát, hogy kimozduljon egy kicsit. Eszébe jutott, hogy előző éjjel Tim és Carla is bejárta a környéket, hát ő is tesz egy próbát. Miután gondosan visszapakolta a varázseszközöket a zsebibe, magára kapta a ballonkabátot. Halkan a kijárathoz osont, a kilincs hidegen simult a tenyerébe.
Ám ekkor apró sikoly és csattanás hallatszott, mire Ryan ösztönösen sarkon fordult, ujjait védelmező igéhez formázva.
Carla támolygott elő a szobájából, lába remegett, ahogy meztelen talpakkal megállt a Hold a szoba közepére vetett fényfoltjában.
- Ry... Ryan, hova mész? - Karjait összefonta a mellkasa előtt, hogy eltakarja azok remegését.
- Csak mászkálok egy kicsit - nyugtatta meg Ryan. Habozott, de végül kibökte az óvatos kérdést: - Minden rendben?
Carla lesütötte a szemét.
- Azt hiszem. Csak rosszat álmodtam.
- Biztosan? Tudod, médiumoknál sosem lehet tudni...
Carla reszketegen bólintott.
- Menj csak, én rendben leszek.
- Hát, ahogy akarod. 'nacht, liefje!
Ryan a szokásos nyújtott léptei helyett ezúttal lassan ballagott, beszippantva a csípős esti levegőt. Bakancsa alatt apró kavicsok ropogtak, ahogy a kisebb utcák felé vette az irányt. Dermedt, kora tavaszi éjszaka volt, a Hold éles fénnyel ragyogott a szürke égbolton, s így a mágus előtt szurokfekete árnyék kúszott. Ryan élvezte, hogy nem kellett cidriznie, az ütemes séta még jól is esett a görcsös nap után. Száguldó gondolatai lenyugodtak, ahogy félig lehunyt pillákkal fürkészte a csillagokkal pettyezett eget.
Szokatlanul tiszta ma az égbolt - gondolta.
Bezárt üzletsorok mellett lépdelt tovább, de a kis boltok hamarosan fogyatkozni kezdtek, átadva helyüket a magas házacskáknak. Bezárt spaletták mögé zárkóztak, sötét árnyékot vetve a szűk utcákra.
Egyetlen üzlet volt ilyenkor is aktív: a mulatók. Ryan már kettő mellett is elgyalogolt, mondogatva, hogy most nem költekezni jött, de hamradik alkalommal gyomra korogva követelte, hogy vegye végre figyelembe. Így a mágus - foglalkozásához hűen - néhány bankjegyet bűvölt a tenyerébe - megfogadva, hogy amint lesz nála pénz, törleszti a csalást -, és belépett az ajtón. Egyszerű, hetvenes évekre hajazó hangulatú helyiségbe jutott, a sarokban egy csapat férfi kockázott, mindnyájan fennhangon hirdetve saját igazukat. Ryan a pultra könyökölve várta a kiszolgálást, szemrevételezve a digitális táblákon futó ételek neveit. Állát a tenyerébe támasztotta, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
De tényleg csak egy pillanatra.


Éles, kék fény tört át a pillái között, szeme belefájdult a hirtelen világosságba.
Mi a ***? - ötlött fel első gondolatként a cifra szitok Ryan fejében. Haja az arcába hullott, ahogy előre görnyedve ült. Odanyúlt, hogy elsöpörje… Illetve csak akart, de csuklója nem engedelmeskedett. Ryan szemei felpattantak, immár nem törődött a fejfájással: belebámult a fehér foltokkal tarkított helységbe, és megpróbált hátrapillantani.
Nem érzem a kezem - futott át az agyán a gondolat, de sehogy sem tudott eléggé hátrafordulni. Tett egy próbát a lábával is, mire belerúgott valamibe. Talán egy székhez volt kötözve, de a lába legalább még megvolt.
Hol a pokolban vagyok? - fogyott el a türelme, és rángatni kezdte a kötelékeit.
- Héé! - A hangok szárazon hörögve törtek elő, Ryan köhögve próbált érthető szavakat kipréselni magából. - Dugja ide a retkes pofáját, akárki cibált ide! - ordított bele a fénybe, kiáltása visszaverődött hozzá. Hiába vergődött, a kötelek belevágtak a bokájába, vállába, nem szabadult. Az ordítozásra pedig csak a visszhang felelt; egyedül volt.
Fújtatva görnyedt vissza a kötelek által kényszerített helyzetbe. Maga elé bámult, épp hogy csak ki tudta venni lábának sötétebb sziluettjét. Végül csak lehunyta a szemét, a fény már nagyon bántotta. Megvárta, míg a gondolatai elcsendesednek.
Minek pánikol? Ő nem valami nyafka úrigyerek, a fene egye meg!
Összeszedte a szükséges szavakat, majd halkan motyogva elsorolta a varázslatot.
A kötelek szürke porrá bomolva peregtek a földre, a szorítás megszűnt a lába körül.
Mindene sajgott, ahogy kiegyenesedett. Óvatosan maga elé emelte kicsavart karjait, és összeszorított szájjal fektette az ölébe. Kézfeje vadul remegett, alvadt vér borította a tenyerét és a csuklóját. Apró, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a száján. Megmozgatta az ujjait: a zsibbadás azonnal görcsbe rántotta az egész karját.
- Verdomd! - szűrte a fogai között. Hosszú percekig ült egyhelyben, próbálva kirázni a zsibbadást végtagjaiból, és várva, hátha felbukkan valaki.
Mert akkor zsibbadás ide vagy oda, ő kitekeri a fickónak a nyakát.
Végül felállt, és hunyorogva, előre nyújtott kézzel tapogatózva lépett előre. Talán egy szobában lehet, és akkor lennie kell kijáratnak…
Ekkor ujjai falba ütköztek, de ezzel egyetemben más is történt. Ryan először csak meglepetten nézte a keze körül pattanó kék szikrákat, s csak azután üvöltött fel a kíntól. Térdre rogyott, de megemberelve magát nem zuhant a földre, ujjait a tenyerébe vájva várta, hogy elmúljón a fájdalom.
- Ravasz, mondhatom. - Lassan feltápászkodott. - Hallod? Elegem van! Gyere elő, te rohadék, vagy a sátánfattya anyádra esküszöm, hogy a beleiddel tapétázom ki a falat!
Kínos csend ölelte körbe a fenyegetőzés után, és ez jobban bosszantotta Ryant,mint hogy nem volt ura a helyzetnek. Tehetetlenségében hasztalan varázsszavakat mormolt, indák futották be a lába körül a padlót, aztán fekete villám csapott a szobába a háta mögött. Szél támadt, belekapva a hajába és kabátjába, haragja Ryanéval vetekedve tombolt, port és koszt hordva körül magával. A zúgás elnyomta a varázslat szavait, és Ryan csak állt, mint egy szobor, ruhája hangosan csapkodott körülötte, lángok futottak szét a ballonkabáton, de fényük elenyészett a szobában ragyogó fehérség mellett. A szürke örvényben Ryan végül térdre rogyott, nyelvét megbénította a fáradtság, és a vihar abban a pillanatban eltűnt, kabátján egy szem korom nem sok, annyi se volt. Épp csak belegondolt, hogy mekkora ostobaságot csinált, mikor egy pillanatra minden elsötétült, aztán csak a hideg padlót érezte a homloka alatt, szeme sarkából árnyékot látott felé közeledni.
- Ejnye, kis mágus - suttogta egy hang, kevély és nyájas, szinte csöpögött a színlelt jóindulattól. - Ez bizony hiba volt!
Ryan szóra nyitotta a száját, de akkor apró csípést érzett a halántékán, és a fény egyetlen ezredmásodperc alatt megszűnt. Ryan pislogva emelkedett fel a földről - ezúttal tényleg igazi, humusz illatú földbe markolt -, és döbbenten pillantott körül.
Egy út mellett feküdt, mellette a beton éles kanyart vett. Körös-körül, amerre ellátott, fenyőfák törtek az ég felé, egy kis résen túl távoli síkság terült el a mélyben.
Ryan átbotladozott az úton, elnyomva egy ásítást, és a korlátnak dőlve lebámult a hegyről. Valami drogot adhattak be neki, vagy tudja az isten, de durván kiüthette.
Egy vállvonással elindult lefele a szerpentinen, számolva a lépteit, egyre ritmikusabban gyalogolva. Ha jó tempóban halad, kibírja egy településig - már ha van civilizáció a közelben -, és ott kialussza magát. Aztán a többit majd elhozza a holnap.
Léptei tompán dobbantak a betonon, feje üres volt: egyetlen használható gondolata az alvás utáni vágyakozás volt. Néha változtatott az ütemen, hogy bele ne kábuljon a monoton számolásba.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de a sokadik - talán a századik? - kanyar után szürke háztetők bukkantak ki a fák mögül. Ryan megszaporázta a lépteit, és hamarosan ott állt a város határát jelző tábla előtt, amin... amin nem állt semmi. Szürkén magasodott a szürke panelek előtt, a szürke út szürke fák között futott le a szürke, lankás domboldalon. A világ színtelen, fakó festményként terült előtte.
Ryan pislogott.
Lába alatt szurokfeketén izzott a beton - bár ő maga nem érezte a meleget -, előtte pár centire pedig éles határ húzódott.
Tett egy lépést előre, és átlépte a vonalat. Barna bakancsán semmi nem változott, de a róla lepergett föld azonnal szürkébe fordult.
Ryan megborzongott.
- Hahó! - kiáltott bele a némaságba, hangja társtalanul szaladt szét a dombokon. A szürke világ szélén Ryan pedig ott állt egyedül, barna kabátja és szőke haja kirikított a vidékből.
Egy lélek sem bolyongott az utcákon, mintha a város belefagyott volna a hajnal előtti órák egy pillanatába. De nem, itt még a csendesen szundítók megnyugtató jelenléte sem érződött, Ryanre nyomasztóan nehezedett az egyedüllét tudata.
Egy bezárt kisbolt előtt leült az útpadkára, arcát a kezébe temette.
Hol a francban van?
Mi ez a hely?
Miért, ó, miért tette ki a hotelből a lábát?!
Sosem, sosem ússza meg a bajt, és most Carlát is egyedül hagyta, ki tudja, mennyi időre. Azt sem tudja, hol van, nemhogy még azt, hogyan juthatna haza!
- Nocsak, nocsak.
Ryan összerezzent, de nem nézett fel. Úgy döntött, megvárja, amíg iderohad, legalább alhat egy kicsit.
- Azt mondtam - köszörülte meg a torkát a hang -, hogy nocsak, nocsak!
Ryan most sem reagált...
...és bár több mint egy évtizede már nem hallotta, de  felismerte a hangot.
- Na jól van, legalább annyit megérdemelnék, hogy ijedten felugorj!
Ryan, száján egy “leszarom” fintorral húzta ki magát, belebámulva a Démon csalódott arcába.
- Ga weg je godverdomme.*
A Démon ha lehet, még csalódottabb arcot vágott.
- Nem értem én ezt a korcsnyelvet, beszélj már érthetően!
- I sad - sóhajtotta Ryan -, go away!**
A Démon arca ijesztően érzelemmentes lett.
- Nem. - Zsebre vágta a kezét, zöld szemeiben megcsillant a sötétség. - Tudod, bosszantó egy kölyök vagy te.
Ryan nem tudott mit kezdeni a beszélgetéssel, de abban a pillanatban még a föld is forgott körülötte, olyan fáradt volt.
Szedd össze magad! - parancsolt magára, és a lehető legtermészetesebben rakta zsebre a kezét.
- Rendben, mit akarsz? - nézett a Démon szemébe.
- Csak kihasználok egy jó lehetőséget - vont vállat a pokolfajzat, Ryan agya kábultan próbált olvasni a pléh vonásokból.
- Milyen lehetőséget?
- Muszáj mindig értetlenkedned? - sóhajtott a Démon szemforgatva. - Itt vagy te, itt vagyok én, szerinted?
Ryan nem várta meg a monológ végét, zsebéből kirántotta az apró lávakavicsokat, amiket időközben szétdörzsölt a tenyerén. Másik kezében az öngyújtóval vetette magát előre, de a Démon egy pukkanással eltűnt, majd oldalt felbukkanva elkapta a mágus csuklóját.
- C-c, túl lassú vagy!
Nagyot lökött Ryanen, aki nyögve esett fenékre, a Démon karba tett kézzel várt, hogy megeméssze a helyzetet.
- Tartozom az üzleti parneremnek egy kézfogással, olyan nagy elégtétel így látni téged - bámult le a megalázott Ryanre, szája sarkában apró mosollyal.
- Üzleti partner? - krákogta Ryan, megtörölve a száját. - Miatta vagyok itt? Miatta - válaszolta meg magának a kérdést. - Akkor üzenem neki - tápászkodott fel lassan -, hogy megrohadhat!
Ryan arca előtt felkattintotta az öngyújtót, és tűzsugarat fújt a Démon arcába. Az új trükk váratlanul érte a pokolfajzatot, arca elé kapott kézzel üvöltött fel a fájdalomtól.
Szeretlek, főnixtűz - gondolta Ryan, és - miután eloltotta szája körül a lángokat - bemosott egyet a Démonnak. A sikertől kicsit új erőre kapott, de egy pici varázslatra sem volt még elég energiája. A helyből sem tudott meríteni, a város olyan volt, mint egy kifacsart szivacs.
A Démon egy gyomros után visszavágott Ryannek.
- Szép próbálkozás volt - lihegte a mágus arcába -, de nem győzhetsz le! Most sem - gúnyolódott, de kapott egy jobb horgot cserébe. Nem számított rá, hogy Ryan visszatámad.
- Hát jó - sziszegte, miután eltűnt, és három méterrel távolabb bukkant fel a dühöngő Ryantől. - Nem akartam idegenekkel elrontani a mókát, de nem hagysz más választást. - Ismét eltűnt, de ezúttal nem bukkant fel többet.
Ryan szuszogva, ökölbe szorított kézzel várta a támadást, izmai görcsben álltak a megfeszített koncentrációtól. Vagy két percig forgolódott körbe, s csak azután nyugodott meg kissé. Ismét lerogyott a járdaszélre.
Nem maradhatok itt - szögezte le magában. - Keresnem kell egy menedéket…
Feltápászkodott, és kitörölte a vért a szeméből. Homlokán felszakadt a bőr, sajgott az álla és a háta, de ennyivel megúszta a küzdelmet. Ingatag, sietős léptekkel indult el lefele a főúton, egy hotel vagy szálló tábláját keresve. A szürke égen nem sütött a nap, de mégis félig-meddig világos volt, mintha az egész város farkasvakságra lett volna kárhoztatva. Homok ropogott a talpa alatt.
Eltöprengett, vajon miért ilyen kihalt a terület. Sehol egy ember.
No meg… - gondolta -, szürke az egész nyamvadt város.
Ez frankóra nem volt természetes, és Ryant minden eddigi tapasztalata ellenére kiverte tőle a hideg veríték. Tudta, érezte, hogy nem lehet valós ez a hely, mégis…
A bizonytalanság lassan maga alá gyűrte - a fáradságról nem is beszélve.
Kavics koppant a betonon, Ryan lassított a léptein. Ez volt az első hang, amit nem ő okozott. Valaki járt a városban rajta kívül.
Tovább sétált, de néha maga mögé sandított, fülelve, hallja-e léptek dobbanását, szuszogást, bármit, ami életre utalhat.
Vagy arra, hogy követik.
Hideg fuvallat söpört végig az arcán, és Ryan zuhanni kezdett.
Felkiáltott, tenyerét felhorzsolta a beton, ahogy a földre zuhant. A város tótágast állt, fekete alakok homályosították el a szürke paneleket. Ryan feltérdelt, halántékát dörzsölve próbálta elűzni a szédülést, míg az árnyékok egyre sűrűsödtek.
Felállt, de térde megrogyott a látványtól. Ezernyi fakón vibráló emberalak vette körbe, kinyújtott kezük körül üvegszilánkok lebegtek, szemük sárgán - igen, színesen - villant a mágusra. Sovány testüket szakadt ruhák takarták, bőrük sebes volt, hajuk ápolatlan. Nem csak férfiak, de nők és gyerekek is voltak közöttük, ám arcukon gyűlölet égett.
A feszültség tapintható volt a levegőben.
- Oké… Akkor én most…
Sarkon fordulva rohanni kezdett, hogy átvágjon a szellemseregen, de a szilánkok abban a pillanatban megindultak feléje. Hideg mart a tüdejébe, ahogy az első pár soron átvágott, majd szinte azonnal égető, apró szúrások borították be a vállát, karját, ahogy az arcát védve nyomult előre. De ahogy egyre több és több szilánk fúródott belé, fájdalomkiáltás szaladt ki a száján. Lábai felmondták a szolgálatot, összeesett, s a szellemek újra közrefogták.
Ryan csak kuporgott a földön.
Nem tudta magát meggyógyítani, még nem volt elég energiája hozzá, de talán…
- Lézs, djúf le takiarop! - motyogta, fejét felemelve szavalta el újra meg újra az apró igét. Feltámadt a szél, vadul söpörve bele a szellemseregbe. Azok megremegtek, s léptek egyet a mágus felé.
Nem működött! - pánikolt Ryan, ösztönösen futni akart, de a tehetetlenség súlya a földre rántotta. El-elhomályosuló tekintettel látta, ahogy az árnyalakok közelebb és közelebb érnek, kezeik előtt a tűhegyes szilánkok tucatjai mellkasára meredtek.
Francba. Bocsássatok meg, srácok… - gondolta, és lehunyta a szemét.


Ám a fájdalomhullám elmaradt, helyette sorozatos dördülések robbantak valahol a közelben. Nem tudott megmozdulni, már nem uralta a testét, tehetetlen szemlélője volt az eseményeknek.
Kinyitotta a szemét: a szellemek az ellenkező irányba  nyomultak, egy embert fogva körbe. Sűrű alakjukon át nem tudta kivenni, ki a segítője - mert remélte, hogy az -, de a sereg láthatóan fogyott. Hamarosan láthatóvá vált a férfi, jobb kezében hosszú késsel, bal kezében pisztollyal forgolódott a szellemek között, és Ryan legnagyobb megdöbbenésére az üvegszilánkok ártalmatlanul hullottak le előtte a földre. Földöntúli táncot járt, mozdulatai könnyedek és lendületesek voltak, minden csapása célba talált.
Aztán vége lett.
Ryan fél karjával feltámasztva magát figyelte, ahogy az idegen felé indul: mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, arcán veríték patakzott, de élt.
A férfi leguggolt mellé, Ryan fókuszálva próbálta kivenni annak arcvonásait. Szeme tágra nyílt a felismeréstől, s az idegen elmosolyodott.
- Hoi, bátyus!


* Húzz innen, te rohadék.
** Azt mondtam, tűnj innen!

2017. január 7., szombat

Hogyan tovább

Hi, Sweethearts!
Utálom magam ezért a bejegyzésért, de sajnos muszáj lesz. Kicsi el vagyok havazva mostanában, sokkal többet kell foglalkoznom a tanulással, és bevallom, az idő néha úgy folyik ki a kezem közül, mintha egy rohadt szellem lennék. A lényeg, hogy sajnos nem tudom beosztani az időmet, és ez a publikálásomon és a jegyeimen is meglátszik. A másik kérdés, hogy mennyit alszok. Keveset. Túl keveset. Lényeg a lényeg, hogy úgy döntöttem, felhagyok a kéthetente való frissítéssel. Nem fogom abbahagyni a blogot, isten őrizz! Soha. De - talán már említettem - komolyabb terveim vannak a történettel, és pont ezért nem szeretném elrontani. Ha írok egy fejezetet, teljesen rá kell figyelnem, és nem érezhetem azt a közzétételekor, hogy nem elég jó. Így akkor hozom a fejezetet, amikor sikerül úgy éreznem, nem rosszabb a többinél. Remélem, értitek.
A következő három fejezet Ryan szemszög lesz - egyáltalán jól csinálom én ezt az E/3 szemszög dolgot? Még mindig nem tudom. -, ráadásul ígérhetek egy kis Garrett Mathesont is, aki eddig csak említésre került a történetben. Apropó, a rajzok róluk ITT vannak.
Ahol igyekszem folyamatosan publikálni, az a Féltestvérek lesz, aztán a 300-at is folytatni kellene a Galacticon. Szégyen, mert elkezdtem egy Marveles karácsonyi ficet, de nem jött össze. Csúnyán pofára estem a ficírással.
Erről majd máskor.
Igyekszem a fejezettel, és imádkozom a megértésetekért.
De ez a kis várakozás csak megéri, ha végül ki tudom adatni a történetet, nem igaz?
Szerintem igen.
Na, eme mélyen szántó gondolatok után megyek és megreggelizem.
Sziasztok!
Ui.: Oké, Aristotle and Dante-t olvastam, de ennek semmi köze a hirtelen sok filozofálgatásomhoz.
Remélem.

2016. december 23., péntek

12,5. Fejezet

Well, helló!
Ma hoztam nektek egy fél fejezetet, ami - ahogy már facebookon beharangoztam - egy kis karácsonyi hangulatot csempész Neltek a blogra :3 Előreugrunk az időben 2021 decemberére, így ki lehet következtetni pár dolgot a történet alakulásából. Lényeg a lényeg, két hét múlva hozom a 13. részt, ehhez pedig jó olvasást kívánok, remélem, tetszeni fog!

Valamint nagyon-nagyon boldog Karácsonyt kívánok Nektek, remélem mindenkinek békésen telik majd az este - bár tudom, valaki nem szereti a Karácsonyt, ezzel az infóval nem tudok mit kezdeni o-O
Mindegy is, szóval boldog Karácsonyt és előre is boldog Újévet, mert azon a héten itt nem találkozunk (csak a Féltestvérekkel másodikán).
Hoi, Babu voltam

2021. 12. 24. 17:03 Hollandia, Amszterdam, otthon

Soha nem látott hóvihar sepert végig Hollandián, a kikötők vízpartjait vastag jég lepte be. A hajók lustán horgonyoztak a kikötőkben, Amszterdam kertvárosa felett füstcsíkok gomolyogtak, s tűntek el a szürke hófelhőkben. Az utcákat lassan belepte a fehér fátyol, néhol fekete lábnyomok rajzolódtak ki benne, majd azok is elhalványodtak, s eltűntek.
December 24. teljes pompájával köszöntött a városra.
Ryan elégedetten kortyolt egyet a meggylikőrből, amit úgy öt perce zsákmányolt a kiapaszthatatlan tartalékjai közül. Ásított, de kezét gyorsan a szája elé kapta, s igyekezett leplezni a kimerültségtől le-lecsukódó szemeit.
Ez a varázslat sok energiába került, de egy biztos: az a sikoly mindent megért.
- Jézusoooooooom - kiáltott fel Carla, ahogy kipillantott az ablakon. Döbbenten tátogott, majd sarkon fordult, feltrappolt a lépcsőn, és hamarosan egy zavarodott Timmel a markában tért vissza. - Gyere, gyere már! - sürgette, szinte lelökve a lépcsőn. Boldogan csillogó szemmel tapadt az ablakra, Tim szája is tátva maradt egy pillanatra.
- Esik a hó - bámult döbbenten a fehér pelyhekre, ajkára boldog mosoly kúszott. Carla belékarolt, fejét a fiú vállára hajtotta, beszippantva a pamut pulcsi jellegzetes illatát.
Ryan az orra alatt somolyogva pillantott rájuk.
- Srácok, fehér Karácsonyunk lesz!
- Az első - hangsúlyozta Carla - közös Karácsonyunk.
- Túléltük - egészítette ki őket Tim - az első közös Karácsonyunkig.
- Egy dolog, amiért hálát adhatunk - motyogta Ryan, kortyolva egyet az italából. Aztán az órájára pillantott.
- Carla, mikor eszünk?
A lány színpadias szörnyülködéssel felsóhajtott.
- Egek, ez már megint csak a hasára gondol...!
Tim kuncogott.
- De komolyan Carla, én éhes vagyok! - nyafogott tovább Ryan, gyomra hangosat kordult. Mondta már, hogy utálja a bonyolultabb varázslatok után következő éhséget?
- Oké - engedett Carla. - Kapsz egy kenyeret, de aztán kimegyünk!
Ryan csalódott arccal baktatott a lány után a konyhába, Tim pedig közelebb lépett az ablakhoz. Elhúzva a függönyt kipillantott az útra.
Egy autó suhant el a ház előtt, apró hófelhőt hagyva maga után. A fehér pelyhek vadul kavarogtak a téli szélben, az ablakpárkányon már két ujjnyi vastagon állt a hó.
Gyönyörű - gondolta Tim, és magában hálát adott Istennek, hogy itt lehet. Nélküle most...
Megrázza a fejét.
Szenteste van, most aztán biztosan nem fog a múlton rágódni.Egyébként is, megérdemlik, hogy egy kicsit lazítsanak. Még soha nem ünnepelte így a Karácsonyt, csak a Sinterklaas érkezését várta hatodika este. Emlékezett, ahogy egyedül gubbasztott a sötét szobában, orrát a hideg ablaküvegnek nyomta, és hallgatózott, hátha meghallja Fekete Péter lépteit. Most pedig itt van Carla, és Tim félig-meddig érdeklődve hallgatta végig a keresztények karácsonyi szokásait. A történtek után már nem kételkedett, és sokkal stabilabbnak érezte az életét így, hogy hihet valamiben. Támaszkodhat valakire.
Tim halványan elmosolyodott.
- Indulunk? - toppant be a konyhába, két ujján pörgetve fekete sapkáját. Ryan épp akkor tömte be a vajas-sajtos kenyér utolsó falatját (értsd: a hatalmas kenyérszelet egyharmada), Carla lelkesen bólintott.
Kilépve az ajtón arcukba vágott a szél, nedves hópelyhek tapadtak az arcukra. Carla haja Tim arcába csapott, a fiú bosszankodva köpködte ki a vörös hajszálakat.
- Hagyjál, neked könnyű! - pattogott sértetten Carla, de aztán önkéntelenül elnevette magát, mikor meglátta, ahogy Tim haja oda-vissza repkedett az arca előtt a folyton irányt változtató szélben.
- Séta? - vetette fel Ryan.
Elindultak kelet felé, így a szél csak egyszer-kétszer kapta őket szembe, legtöbbször hátulról fújt. Ryan zsebre dugott kézzel, arcát vastag, kockás sáljába rejtve bandukolt, bakancsa orrával rugdosva a havat maga előtt. A háta mögött Carla suttyomban összekulcsolta a kezét Timével, válluk olykor-olykor súrolta egymást. Hamarosan felbukkant előttük egy park, a hatalmas fák ágait már belepte a hó, csak a kavicsos ösvények voltak barnák. Ryan átugrotta a kovácsoltvas kerítést (Miért is használná a kaput? A kapu gyengéknek való.), és eltűnt egy terebélyes tölgy mögött.
- Most hova megy? - torpant meg Carla az ösvényen, mikor szem elől tévesztette a mágust.
Tim vállat vont.
- Majd visszajön.
- Igaz - bámult rezzenéstelen arccal a lány -, nálunk van a kaja.
Tim elmosolyodott, Carla pedig boldogan pillantott a fiú kék szemeibe, amik ezúttal semmilyen titkot nem rejtettek, őszinték voltak, csakis hozzá.
Tim félresöpört egy kósza tincset a lány arcából, csodálva pillantott a havas szempillákkal keretezett, szeretettől csillogó szemekbe.
Közelebb hajolt, érezte a lány leheletét az arcán, Carla szája apró résnyire nyílt. Tim keze forrón égette az arcát, ahogy a fiú megemelte az állát.
Carla lehunyta a szemét.
BUMM!
Egy hatalmas hógolyó csattant Tim hátán, megzavarva a pillanatot. Carla döbbenten, szabálytalanul verdeső szívvel kereste az aljas támadás forrását, amit meg is talált a flegmán egy fának támaszkodó Ryan személyében.
Egy sokat mondó "Ezért megfizetsz!" pillantással gondolatban a földbe döngölte, de az elégtételt már meg is kapta. Amíg Ryan Carlával szemezett, Tim is harcba szállt, és a mágus összegörnyedt a hasába csapódó hógolyótól.
Carla is felkapott egy kupac havat, csupasz ujjait kellemesen csípte a hideg.
- Hát így állunk? - vonta fel a szemöldökét Ryan. - Kettő egy ellen?
Tim elvigyorodott és ismét célba vette Ryant, de ezúttal két hógolyó száguldott felé. A fiú elugrott Tim dobása elől, ellenben Carláé levitte a barna sapkát a fejéről.
- Héé!
Ryan sem volt rest, elbújt a fa mögött, és egy másodperc múlva Carla vállán is díszelgett egy fehér folt.
Egy óra múlva csonttá fagyva, olvadt hótól csepegő hajjal estek be a házba, Carla azonnal a radiátorhoz rohant, hogy felmelegítse elgémberedett ujjait. A hócsata végül hóbunyóba fordult, a fiúk alaposan megfürösztötték egymást a már majdnem fél méter mély hóban. Aztán Carla hóangyalt csinált, mert Ryan végig szekálta, hogy ő így feleannyira sem vizes. Tim pedig már csak részvétből is csatlakozott, Ryan pedig aranyosan teleszórta őket hóval.
Így hát a mágus másodszorra is megszagolhatta alulról a havat, míg Carla és Tim kiélvezhette a bosszút.
Pár perc múlva már három pár cipő sorakozott a radiátor előtt, a sarokban álló karácsonyfa fénye ünnepi fénybe vonta a nappalit.
Egy gyors ruhacsere után Tim és Ryan elfetrengtek a kanapén.
- Hé, fiúk...
Carla toppant eléjük, háta mögött rejtegetve valamit.
Ryan rosszat sejtett.
- Ha már Karácsony van, fel lehetne dobni egy kicsit!
A lány egy mikulássapkát és egy szarvasagancsokkal díszített hajpántot varázsolt elő ki tudja honnan, és feltett szándéka volt beöltöztetni ezt a két szamarat.
- Enyém a sapi! - vetette előre magát Ryan, és kikapta Carla kezéből. - Szerintem rajtam modellezték... - motyogta, de igazság szerint elég idétlenül nézett ki, ahogy a sapka folyton a szemébe csúszott.
- Akkor, Tim... - nyújtotta Tim felé Carla az agancsokat.
- De csak mert Karácsony van - tartotta fel az ujját a fiú figyelmeztetőn, majd a hajába ügyeskedte a fejdíszt.
- Fantasztikus - ironizált, ahogy az ablaküvegben megpillantotta magát.
Ryan akut röhögőgörcsöt kapott, és öt percig fuldokolt a kanapén, hasát fogva a nevetéstől.
- És te? Neked is fel kell venned valamit - pillantott a lányra Tim.
Carla egy másik hajpántot biggyesztett a hajába, amin egy pici, arany glória fityegett.
- Te, ezt miért nem Ryannek adtad? - kuncogott Tim, mire Carla játékosan vállon bokszolta.
- Nem akartam összetörni az egóját - kacsintott.

- Igaz - bólintott Tim. - Hé, mikor eszünk?
Carla megforgatta a szemét egy "Jellemző" sóhajtással.
- Megmelegítem a levest és jöhettek.
Pár perc múlva a csapat letelepedett az asztalhoz, Ryan elismerő füttyentéssel díjazta a vacsorát. A piros abroszon három fogás sorakozott, egy porcelán tálban mustárleves gőzölgött, mellette fűszeres törtburgonya-ágyon fasirtgolyók sorakoztak. A sort pedig Ryan kedvence, egy tál lekváros poffertjes zárta. Ryan már nyújtotta is a kezét, hogy elemeljen egyet az apró palacsinták közül, de Carla figyelmeztető pillantására inkább meghúzta magát.
- Azt a mindenit, Carla, te aztán kitettél magadért - bámulta az ételeket Tim, a lány halványan elpirult a burkolt bóktól.
- Eszünk?
Nem kellett kétszer mondani, Ryan rá is vetette magát a levesre.


Gyorsan fogytak a fogások, hamarosan kiosztották a palacsintákat is, Ryan töltött mindenkinek egy fél pohár bort.
- Anyukám receptjei - válaszolta meg Tim kérdését Carla. - Akkor hoztam el, mikor ideköltöztem.
- Veniálif - csámcsogott Ryan.
A palacsinta édes illata belengte a házat, a három fiatal halk duruzsolása összekeveredett az asztalon álló gyertyák sercegésével, arcukat megvilágította a meleg fény. Szemük boldogan csillogott, ahogy egymásra néztek. Végre teljes volt a béke.
Carla megemelte a poharát, a fiúk hozzákoccintották a sajátjukat.
Ryan szélesen elvigyorodott, és ezúttal Tim ajkára is őszinte mosoly kúszott. Carla legszívesebben megölelgette volna őket, de ekkor egy sercenéssel kialudtak a gyertyák, egyedül a karácsonyfa fénye vetült be a konyhába.
- Ryaaan! - kiáltott fel egyszerre Carla és Tim, a mágus pedig ördögi kacajt hallatott a sötétben, ami elfojtott nyögésbe fulladt, mikor Tim hasba könyökölte.
A hó pedig tovább szállingózott az égből, hogy befödje a csupasz háztetőket. Visszatükrözte az ablakokból szivárgó színes fényeket és meleg takaróba burkolta a várost, hogy megőrizze a boldogságot, ami betöltötte aznap este.
Karácsony este.