2017. november 14., kedd

16. Fejezet

Hallo Leute!
Németül, csak mert németről jövök épp.
Szóval új fejezet, elég vegyes, de remélem tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! :3
Üdv: Babu

Hollandia, Leiden, Alrijne Hospital, 2021. 03. 24. 08:02

Tim ugrásra készen ült az ágy szélén. Fél karja fel volt kötve, vállát is vastag gézcsíkokkal rögzítették. Közel sem gyógyult meg, de a fenébe is, menekülés közben mindenre van ideje az embernek, csak összeforrni nem. Most mindenesetre feszülten hallgatta a folyosóról beszűrő zajokat. Kocsi csörömpölt végig a csempén, léptek koppantak, halk utasítások repkedtek a levegőben, de egyik sem szólt úgy, mintha egy szökött elmebajos elfogására igyekeznének.
Whist, Tim, nyugalom - gondolta Timothy és halkan sóhajtott. - Szedd össze magad. Ryanék mindjárt itt lesznek.
Megmarkolta az ölében fekvő kabátját.
Mindjárt.

Fél óra múlta Tim felállt és az ablakhoz sietett, majd vissza az ágyhoz. Leült, aztán felpattant, hallgatózott az ajtónál, beadott magának egy kis morfiumot, hogy ne hasogasson a válla, majd visszaült. Az öléből az ágyra fektette a kabátját, aztán átrakta a másik oldalára.
Nem bírom tovább.
Óvatosan kikukucskált az ajtón. Egy nővér épp háttal neki benyitott egy másik beteghez.
Nyomás.
A legközelebbi lépcsőt célozva meg kiosont a szobából. Próbált természetesen viselkedni, mint aki épp nem két darabban lévő vállal próbál menekülni, hogy ne zárják vissza az elmegyógyba. Az első emeleten viszont már nagyobb nyüzsgés fogadta.
- Hé!
Tim felszisszent, és a hang irányába fordult. Egy nővér aggódó arccal sietett felé.
- Hogy van, Tom? Biztos jó ötlet ennyit talpon lennie?
- Csak egy kicsit sétálok, már nem bírtam az egyhelyben tétlenkedést - mosolygott Tim ártatlanul, próbálva nem nevetni a Tom álnéven.
A nővér arca megenyhült.
- Rendben, de reggelire érjen vissza a szobába.
- Okee.
Tim gombóccal a torkában, direkt lelassított léptekkel ténfergett lassan a következő lépcső felé. Ha azon lejut, onnan kisurranhat a bejáraton…
- Timothy!
- Csak egy kicsit sétálok… - kezdett bele az előbb kiagyalt kifogásba Tim, de ekkor a főorvossal találta szembe magát.
- Ilyenkor?
Hogy tud valaki ilyen arcot vágni? - gondolta Tim.
A doktornő arca egyszerre sugárzott kételkedést, rosszallást és kérlelhetetlenséget, de se felvont szemöldök, se fintorgó száj nem mutatta ezeket.
Tim nyelt egyet.
- Nem tudtam aludni.
- Aha - bólintott a nő. - Attól tartok, most erre nem lesz ideje - fogta meg Tim egészséges karját. - Át kell utaznia egy magánorvoshoz a válla miatt. Mi itt többet nem tehetünk, de egy doktor a városban seperc alatt rendesen helyreteszi.
- De nem lett már helyrerakva? - zavarodott össze Tim. - Ezek a bolodját járatják velem - gondolta.
- Nem teljesen - pontosított a nő. - De siessen, intéztünk magának fuvart.
Végem van - gondolta Tim. - Le merem fogadni hogy a Wintershillbe visznek vissza.
Tehetetlenül követte a főorvost, aki szorosan markolta a kezét. Kiléptek a reggeli hűvösbe az üvegajtókon át, le a lépcsőn, ki a parkolóba.
- Pár perc és itt kell lennie a…
Fehér autó gördült be a sorompón, oldalán a kórház logójával és nevével, megakasztva a doktornőt a beszédben.
- Oh, itt is van!
Ám Tim legnagyobb meglepetésére Ryan szállt ki az autóból. Teljes természetességgel fogott kezet a főorvossal, félig zsebre rakott kézzel, míg Carla Timhez lépett, s lökve egyet a hátán az autó felé irányította.
- Nem volt eddig semmi probléma vele, hogy őszinte legyek… - hallotta a háta mögött Tim a nő hangját -, de ez a legokosabb döntés…
Öt perc múlva kihajtottak a kórház parkolójából, Ryan pedig szakadt a nevetéstől.
- El sem hiszem, hogy bedőlt ennek! - hahotázott, Carla pedig néha-néha a kormány felé kapott, mikor úgy tűnt, Ryan az árokba viszi az autót, amiről kiderült, valójában az ő Saphirájuk volt. - Tudjátok milyen egyszerű álcázó varázslatot használtam? Nem voltam tizenegy sem, mikor tanultam!
- Ryan, a kamion! - csattant fel Carla.
Ryan abbahagyta a nevetést és visszafékezett. Feszült csend ereszkedett az autó utasaira. Tim fészkelődött egy ideig, de nem bírta sokáig.
- Carla, minden rendben?
A lány csak bámult ki az ablakon, monoton csavargatva egy hajtincsét. Ryan válaszolt helyette.
- Holnap lesz a nagyanyja temetése.
- Oh. Értem. És… Mind elmegyünk? - kérdezte. Próbálta álcázni a félelmet a hangjában.
- Igen, Carlának szüksége lesz támogatásra. Amúgy ha hazaérünk, rendbe teszem a válladat - tette hozzá Ryan.
- Oh, az jó lesz - nyugtázta Tim. - Veszettül fáj.

Hollandia, Amszterdam majd Haarlem, 2021. 03. 25. 6:55

Carla ha lehet még feszültebb volt másnap reggel. Kilépve a ház ajtaján azonnal fejébe húzta fekete kabátjának kapucniját, úgy sétált a két fiú után a kocsihoz.
Haarlemig csak egy harminc perces utat kellett megtenniük, de ez a harminc perc néma csendben telt. Ryan leállította a motort, kezét az ölébe ejtette. Aztán oldalra fordult Carlához.
- Hé, Carla.
Óvatosan a lány vállára tette a kezét.
- Nem kell végigcsinálnod, ha nem akarod. Okee?
A lány sóhajtott, és megfogta  Ryan kezét, levéve a válláról. Megszorította.
- Menni fog, csak ne hagyjatok itt.
- Nem fogunk - biztosította Tim, Carla rámosolygott.
- Köszi.
A márciusi reggelek hidege a temetőbe is követte őket. Tim szorosan maga köré font karral ballagott a kovácsoltvas kapuhoz, szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Ez… Ez egy zsidó temető?
- Az - lépett mellé Carla.
- De…
Carla sóhajtott.
- Valamilyen ismeretlen okból a nagymamám egy zsidó temetőben szerette volna végső nyughelyét tudni. Nem írta le az okát a végrendeletben. Annyit tudok csupán, hogy a zsidó csillag nyújt valamiféle védelmet nem evilági lényekkel szemben, de… - A lány tanácstalanul tárta szét a karját.
- Legális ez egyáltalán? - billentette oldalra a fejét Tim. - Mármint ha jól tudom, ő nem volt zsidó, és így is temethetik ide?
- Fogalmam nincs, mit boszorkánykodott össze - vont vállat Carla.
- Hét óra 27 perc - bukkant fel mellettük hirtelen Ryan. - Bemegyünk?
Carla kihúzta magát, hátára dobta a kapucnit és belépett a kapun. A fiúk követték. Kavics ropogott talpuk alatt, ahogy mohos sírkövek között haladtak el, s amilyen hirtelen jött Carla magabiztossága, olyan gyorsan mart a szorongás a gyomrába.
- Ez…
A szabálytalanul szétszórt sírkövek, nedves, mohás fal… Igaz, kisebb volt, mint álmában, de ez kétségtelenül az a temető, ahol Angela megtámadta valamiféle látomásban.
Carla megtorpant. Reszketett.
- Mi a baj? - suttogta Ryan.
- Ez… Nem, semmi - rázta meg a fejét a lány. - Menjünk.
Ryan felvonta a szemöldökét.
- Ooké…
A szertartás helyszínét a temető egy eldugottabb sarkában találták meg. Leültek, és várták a kezdést.
Tim elbambult.
- Hogy vagyunk?
A fiú felpattant ijedtében. Egy nő állt előtte, sötét haja dúsan omlott a vállára, karcsú derekát fekete selyemruha ölelte körbe.
- An...gie? - Tim hangja elcsuklott. Megragadta a lány csuklóját és félrehúzta a sírtól. - Hogy… Hogy lehetsz te itt?! - Haragját elnyomta a tudata annak, hogy épp a lehetetlennel néz szembe. Elméletileg az előtte álló nőnek 73 évesnek, és ami a legfontosabb, halottnak kellene lennie.
- Jaj, Tim, meg sem ismersz, ha nem a megszokott alakomat viselem? - sóhajtott Angela, s a következő pillanatban a megannyiszor látott férfi alakja állt előtte.
Uramisten - Tim kezdett pánikba esni. - A démon… Nem nem, nyugodj le.
- Mit akarsz? - mordult a pokolfajzatra.
- Csak tisztázni szeretném a helyzeted. Tudom, mit forgattál eddig a fejedben, Winchester, és nem, nem lesz elég, ha elégeted Angela holttestét. Meghalt, így az áldozatod már nem érne nekem semmit. A lelkét pedig már amúgy is megkaptam az ő Alkuja által.
- Gusztustalan vagy. - Tim hátat fordított.
- Ez a munkám - somolygott a démon. - Nos, Winchester. Az Alku tárgya mostantól Carla Spectre lelke, nem Angela teste, nem másik rokonuké, a vörös lányét akarom. Van még 28 napod, igyekezz. Ne kelljen visszajönnöm érted is
Tim levegőért kapott, ujjai a szék karfáját markolták. Oldalra pillantott, Ryan unott arccal játszott az öngyújtójával, Carla maga elé bambult, és Tim hálát adott az égnek, hogy nem vettek észre semmit az egészből. Valószínűleg csak pár másodpercre lehetett eszméletlen.
Verítékcsepp csordult le a homlokán.


Hollandia, útban Amszterdam felé, 2021. 03. 25. 8:30

Az autó végigzúgott az autópályán, Ryan faarccal navigált a nagyvárosba igyekvők tömegében. Szinte oda sem figyelt, mit csinál - ahogy általában.
Carla és Tim ezúttal mindketten hátul ültek, de csak mert a szertartás végén Timnek kellett kitámogatnia a lányt. Carla nem sírt, csak halkan szipogott, és néha szidta magát érte. Tim meg csak próbált kiigazodni a hirtelen hangulatváltásokon, na meg túltenni magát a saját sokkján.
- Tudjátok, mi volt a furcsa? - kérdezte Carla hirtelen. Tim kérdőn pillantott rá. - Nem láttam egyik rokonunkat sem. Ott voltak páran Angela korábbi ügyfelei közül, néhányukat felismertem, de… senki. Egyetlen családtag sem jött el.
- Sajnálom - motyogta Tim automatikusan, de gondolatai máshol jártak.
- Én nem, csak nem értem. - Carla arca hirtelen még jobban elkomorult. - Oh várj, de mégis. Az alapján, amit velem és anyával tett - Hangján hallatszott, hogy ismét közel áll a síráshoz. -, nem csodálom, ha mindenki utálta. Ezért nem jöttek. Pedig - Carla szipogott - szükségem lenne rájuk…
Elsírta magát.
- Ne félj, itt vagyunk neked mi - szólt hátra Ryan.
- Igen, mi itt vagyunk neked - próbálta Tim is vigasztalni, kezét vonakodva a lány vállára tette. Carla viszont átkarolta a fiú nyakát és hozzá bújt. Ryan tekintete elsötétült, és a visszapillantóról ismét az útra szegezte a szemét. Tim megmerevedett, zavartan fészkelődött a lány karjai között. Carla vállát rázta a hangtalan zokogás.
- Tönkretette az életem…
A fiúk nem tudták, mit mondjanak erre.
- Alattomos varázslatokra tanított.... kizsákmányolta az embereket… megölte, megölte az anyámat, a saját lányát! - Carla alig tudott beszélni a csukladozó sírástól. - Milyen ember az ilyen?!
Tim óvatosan megsimította a lány hátát.
- Felejtsd el, Carla. Az a fontos, hogy te élsz, téged nem rontott meg.
- De ugyanazokat a varázslatokat tanultam meg, amiket ő használt, Tim! El… el tudom szívni emberek… energiáját, ez… ez nem normális dolog! Más lányok babákkal játszanak, gyöngyöt fűznek hét évesen, nem wodoot készítenek meg pentagrammák közepén éheznek napokig… - Carla hangja ismét zokogásba fulladt, Tim segélykérőn pillantott Ryanre a tükörben.
Ryan megköszörülte a torkát.
- Figyelj, Carla. Látom, mennyire borzasztó lehet ez neked, de hidd el, nem lesz mindig ennyire rossz. Én már csak tudom. A mágia trükkös dolog. Lehet, hogy erkölcstelennek érzed ezt az energiaelszívást, de egyszer megmentheti az életed. Vagy akárki másét. Ha nem mész túl messzire, nem lesz gyilkos varázslat belőle. - Hazudott, olyan könnyen, mint ahogy gyilkosságba fordulhat ez a bizonyos varázsige. De Carláért tette. - A többiről meg… - Ryan sóhajtott. - A nagymamád sok rossz döntést hozott, de többek között felnevelt téged is. Nem tudom, mi motiválhatta, de az a fontos, hogy nem ölt meg téged is, itt lehetsz most velünk egészségesen, okosan... Szerintem adj időt magadnak, hogy átgondold a dolgokat.
Carla szipogott.
- Rendben.
Elengedte Timet, és könnyeit törölgetve az ablaknak dőlt. Ködös mezők suhantak el mellettük, a távolban feltűntek Amszterdam épületei.
Aznap már senkinek nem volt kedve elhagyni a házat.

Hollandia, Gouda, 1426.

A vár ridegen magasodott a csatorna fölé, ablakainak fényét visszaverte a jeges víz. Árnyékok surrantak el a narancs ragyogásban, cselédek és harcosok sürgölődtek, hogy készen legyenek az esti lakoma előtt.
Az egyik elegánsan berendezett szobában hosszú, szőke hajú nő pillantott ki az ablakon.
- Ulrika! - csilingelte vékony hangján.
- Igen, nővérem?
Egy fiatal nő lépett be az ajtón, vonásai sokban hasonlítottak a szőke hercegnőére, de az ő haja piszkosbarna, arca élesebb, szeme apróbb és sötétebb volt. Apró meghajlással köszöntötte testvérét, ahogy azt illik.
- Szerettem volna, ha látod a ruhámat az estély előtt! - Jacoba hercegnő megpördült, aranybarba ruhája meglebbent bokája körül, a földet seperve.
- Gyönyörű vagy - dicsérte meg Ulrika, alázatosan fejet hajtva.
- Köszönöm - mosolygott Jacoba. - Te készen vagy? Igazán csinos ez a ruha.
Húga méregzöld, egyszerű szabású, mintában gazdag ruhát viselt, haját hosszú fonatba kötötte, homlokára aranypánt simult.
Ulrika halk köszönömöt mormolt.
Kopogás hallatszott.
- Bújj be! - adta meg a belépési engedélyt vidám hangon Jacoba.
Egy férfi lépett a szobába, karján tartva köpenyét. Nem viselt páncélt, de fellépése jelezte, hogy valójában katona áll az emberrel szemben. Elegáns ruhájának mellkasán piros keresztet viselt, csizmájának sarka hangosan koppant a kövön.
- Daan van Linden! Micsoda meglepetés! - Jacoba csókra nyújtotta a kezét, a férfi, finom csókot lehelt rá, pár pillanattal tovább nyújtva a pillanatot, mint az illendő lett volna.
- Jacoba hercegnő! Merész elgondolásomat megvalósítandó tértem be ide. Ha nincs ellenére, szeretném elkísérni a lakomára! - A férfi kék tekintete olyan odaadást és rajongást sugárzott, hogy a szőke hercegnő egészen zavarba jött.
De nem annyira, mint a húga. Ulrika megkövülten figyelte a jelenetet, ujjai a ruháját markolták.
- Ó, van Linden, ez igazán megtisztelő… Örömömre szolgálna!

A lovag kilépett a hercegnő szobájából, de mielőtt becsukhatta volna a nehéz faajtót, Ulrika osont ki utána.
- Daan! - Hangja zaklatottan csengett.
- Ulrika hercegnő - hajolt meg a férfi, de nem nézett a nő szemébe.
Ulrika közelebb lépett, reménykedőn pillantva van Lindenre.
- Drága Daan… Szeretném azt hinni, hogy ezen ajánlat nővérem számára csak politikai érdekekből fakad, de a szívem mást súg… - Ulrika a lovag keze után nyúlt, van Linden arca elkomorult. - Kérlek, Daan… Legyél őszinte hozzám.
A férfi elrántotta a kezét, s hátat fordított a nőnek.
- Hagyj, Ulrika. Többé nincs közünk egymáshoz.
Van Linden eltűnt a folyosó kanyarulatában, magára hagyva az összetört szívű hercegnőt.

Halk beszélgetés töltötte meg a termet, fáklyák narancsszín fénye táncolt a vendégek ruháján, mozgékony árnyakat vetve a falra. Néha egy-egy evőeszköz csörrenése törte meg a monoton hangokat, ahogy a fogások és ezzel egyetemben az ezüst kanalak és villák is cserélődtek. A lakoma nyugodtan zajlott, egészen addig, míg a hercegnő szólásra nem emelkedett. Karcsú alakját körbefonta a tűz arany fénye, ahogy felemelte kelyhét és megkocogtatta.
- Sehr geehrte Damen und Herren!*
Csengő hangja végigzengett a termen, magára vonva mindenki figyelmét. Elmondta a Szentgyörgy lovagrend dicső csatáit, Bajorországnak tett szolgálatait, érdemeit. Mesélt a aranykehelyről - készültéről, értékéről és szimbolikájáról -, amit a lakoma végén fog átadni a rend vezetőjének, Daan van Linden lovagnak. Tekintetük egy pillanatra egybefonódott, a hercegnő elmosolyodott, és folytatta a beszédet. Ám hirtelen ajtó csapódott, kizökkentve mind Jacobát, mind a vendégeket, meglebbentve a fáklyák lángját, pár pillanatra sötétbe borítva a termet. Aztán az őrök visszacsukták az ajtót, a kedélyek lecsillapodtak… Ám azt senki nem vette észre, hogy Ulrika eltűnt.

A fiatalabbik bajor hercegnő csendben osont végig a vár folyosóin, egyenesen a kincstár felé véve az irányt. Nem tudta, mit fog tenni, de hajtotta a bosszúvágy, a megbántás és a csalódás miatt érzett fájdalom. Nem sírt, de keze ökölbe szorult a ruha finoman csipkézett ujja alatt.
Az őrök azonnal beengedték, amint elmondta, miért jött. Azt hazudta, Jacoba hercegnő küldte el a kehelyért, mert hamarosan megtörténik az átadás. Gyerekjáték volt bejutni. Ám ezután csak pár perce volt, hogy kitaláljon valamit.
A sok felhalmozott érték és vagyon mellett elsétálva egy márványoszlophoz lépett, amin bársonypárnára téve ott feküdt az a bizonyos kehely. Oldalába drágaköveket illesztettek, latin feliratok kacskaringóztak az aranyban. Ulrika kifejezetten giccsesnek találta. Megforgatta remegő kezében a kelyhet, szeméből könnyek csordultak ki. Minden fájdalmát beleadta abba a pár szóba, amit elmormolt, a latin szavak könnyeivel együtt hullottak az aranyra és ivódtak bele. Ulrika hirtelen elrántotta a kezét, a kehely csörömpölve a földre hullott. Megfagyott a levegő. A hercegnő várt, szíve a torkában dobogott, és lassan lehajolt a kehelyért. Tűzforró volt.

Daan van Linden és Jacoba kart karba öltve hagyták el a tánctermet. Van Linden felkérte a bajor hercegnőt, alig akarván átadni más udvari vendégnek. A kehely pedig immár a táncteremben felállított helyén pihent, ahonnan másnap a Szentgyörgy lovagrend hazaviheti. Jacoba hercegnő elégedett volt az estével.
A várudvarba lyukadtak ki. Itt is fáklyák világították meg az utat, a kert sarkai viszont sötétbe borultak. Csillagtalan éjszaka volt, a Holdat felhők takarták. A lovag körbe-körbe pillantgatott, feszültnek tűnt. Aztán mikor megbizonyosodott róla, senki nincs a közelükben, megállt.
Jacoba csodálkozva fordult felé.
- Daan?
Van Linden közelebb lépett a hercegnőhöz, keze a nő ujjaira csúszott, óvatosan közelebb húzta magához.
- Daan, mi...mit művel? - Jacoba zavartan kacagott.
- Csak elveszem az igazi jutalmam - búgta a lovag, és közelebb hajolva a hercegnőhöz megcsókolta. Jacoba megmerevedett, de pár pillanat múlva viszonozta a férfi közeledését. Van Linden egyik kezével a hercegnő derekát ölelte, másikkal az övén matatott. Vékony, ezüst penge csillant meg a fáklyák fényében.

Másnap reggel találták meg Daan van Linden lovag és Jacoba hercegnő holttestét az udvaron. Vértócsa keretezte kicsavart pózban fekvő alakjukat, a nő ruháját vörösre festette a vére, a lovag kezében még mindig ott feküdt az apró tőr.
Ezzel az estével pedig elszabadult a kehely átka.

*Mélyen tisztelt Hölgyek és Urak!

2017. szeptember 20., szerda

15. Fejezet

Hi, Sweethearts!
I'M BACK!
Ezt most nagyon szeretném valahol elordítani, mert boldog vagyok, hogy sikerült befejeznem egy újabb fejezetet, na meg visszazökkenni a drágáim világába. (Oké erről valószínűleg az tehet, hogy épp skippelem a sulit, mert beteg vagyok, de shhht.)
Khm, a lényeg. Igyekszem mostantól haladni az írással, már amennyire az iskola engedi (francos nyelvvizsga nem írja meg magát), és remélem, kapok egy-két visszajelzést a régi olvasóimtól <3
Telhetetlenség, tudom, de olyan jól esne.
Nos, remélem tetszeni fog a fejezet, hogy megmaradt a hangulat...
Jó olvasást ^^
Üdv: Babu

_____________________________


Hollandia, Leiden, hotel, 2021. 03. 24. 03:34

Az éj csillagfényben úszott, egy bagoly sziluettje suhant át az égbolt előtt. A Hold fehér pászmáit visszaverte a házak harmatos teteje, de fénye lassan hanyatlóban volt. Az éjszakai békés, puha csendet kezdte felváltani a távoli, halk autózúgás, a szél is feltámadt, magával sodorva egy gyűrött újságot. Egészen egy kis kocsma ajtajáig kergette, ahol egy távozó vendég lábába ütközött.
Az ivóban fojtottan beszélgettek a korai vendégek, a pultos álmatagon törölgette a pultot.
A hátsó szobában pedig…
Ryan hangosan kapott levegő után. Egy ideig eltartott, míg magához tért, szíve őrülten zakatolt, ‘majd szétrobbant a feje.
Ho… Hol vagyok?
Körülpillantott.
Mellette egy ismeretlen férfi feküdt ájultan - vagy halott volt? -, Ryan felismerte sápadt arcában zaklatóját.
Szóval meglógtál, te rohadék - gondolta dühösen. Feltápászkodott, és kikukkantott az ajtón, a pultost megpillantva viszont gyorsan visszahúzta a fejét. Egy pillanat alatt átgondolta a dolgokat, majd halk varázslatra nyitotta a száját.
Azután be is csukta.
Nem, Ryan, nem varázsolsz.

- Tűnés innen, je reptiel! Meg ne lássalak itt többet, hallod?!
Ryan morogva porolta le egyre inkább megviselt kabátját, és maradék méltóságát összeszedve hagyta el a kocsmát. Szépen megalázták, de ami azt illeti, megérdemelte.
Nem is figyelt, merre megy, csak minél hamarabb vissza akart érni a hotelba. Az éhhalál szélén állt, és azt a dögöt is meg kellett találnia.
- Itt vagyok, Carla!
Szinte be sem csukta maga mögött az ajtót, Carla villámló tekintetével találta szembe magát.
- Mégis mit képzeltél? - csattant a lány keze Ryan arcán. A fiú őszintén megdöbbent. - Halálra aggódtam magam!
Carla szemében könny csillogott.
Ryan átpillantott a lány feje felett: az asztalon kihajtott térképek, csonkig égett gyertyák álltak, jobb oldalt egy véres pengéjű kés meredt elő az asztallapból.
A legerősebb médiumi mágiát használta? - gondolta döbbenten.
- Egész éjjel téged kerestelek - motyogta Carla, látva, mi kötötte le Ryan figyelmét. -, de semmit nem érzékeltem… - Hangja megremegett, Ryan lehajtotta a fejét.
- Sajnálom.
Carla mély levegőt vett, hogy lenyugodjon.
- Semmi baj, csak annyira aggódtam... Tim kórházban van, és most még te is veszélybe sodrod magad!
- Apropó veszély - vágott közbe Ryan, és a fogasra dobva kabátját levetette magát egy székre. Szándékosan nem pillantott a térképen csillogó vércseppekre.
- Összetalálkoztam valami igazán rondával.
Carla az ajtónak vetette a hátát, kezét karba fonta. Látszott, hogy még mindig mérges, és csak egy jó magyarázatra vár.
- Mondd.
- Beültem enni valamit, és azután képszakadás, egy másik helyen ébredtem fel.
Carla növekvő érdeklődéssel hallgatta Ryan össze-vissza beszámolóját. Nem tudta, mire akar kilyukadni a fiú az utalgatásaival, de iszonyúan megsajnálta azért, amit a Garrettel való találkozás során átélt. Elképzelni sem tudta, milyen érzés lehetett másodszor is elveszíteni az öccsét.
- … és itt ébredtem fel - fejezte be Ryan.
- Jézusom - temette arcát a kezébe Carla.
- Ja, valahogy úgy - motyogta Ryan. - Legalább már tudom, milyen érzés öngyilkosnak lenni. - Az asztalra könyökölve állát tenyerébe fektette. -Nem akarom többet kipróbálni - pislogott laposakat.
- Tudod már, ki tette ezt veled?
- Ahogy a filmekben is mondani szokták - asszociált lehunyt szemmel Ryan -, nem ki, hanem mi. Egy dzsinn.
Ryan gyomra hangosat kordult.
- Rögtön folytathatjuk, de előbb muszáj ennem valamit - pillantott vágyakozó tekintettel a konyha felé.

Ryan jóllakottan nyújtózott, majd felhajtotta kávéja maradékát. Újra embernek érezte magát.
- Nasszóóval - csapott két tenyérrel az asztalta, ahonnan Carla nagy pirulva eltakarította az éjjeli szeánsz nyomait. Ami azt illeti, a lány nem volt túl jó bőrben: szeme alatt sötét karikák ültek, jobb tenyerén hosszú vágások éktelenkedtek, szája teljesen kicserepesedett. Mindenesetre, Ryan inkább nem akarta tudni az éjjel részleteit.
- Gyere, ülj le! - biccentett a vele szemben lévő szék felé.
Carla leült az asztalhoz, kérdő tekintettel pillantva Ryan sötét szemeibe.
- Add a kezed - kérte Ryan, de hangján hallatszott, hogy nem tűr ellentmondást. Óvatosan bal tenyerébe vette Carla apró kezét és két ujját gyorsan benyálazva a sebre nyomta. Elsorolta az egyszerű varázsigét, Carla felszisszent, de nem rántotta el a kezét. Ryan megismételte a gyógyító igét a lány másik tenyerével is, Carla hálásan pillantott rá.
- Köszi. Azt is, hogy nem kérdezősködsz.
Ryan huncut mosolyra húzta a száját.
- De te fogsz, jól sejtem?
Carla bólintott.
- Nyilván. Minél több részletet tudok, annál könnyebben megtaláljuk a dzsinnt.
Ryan karba fonta a kezét és hátradőlt a széken.
- Legyen hát, nyomozó. Mit szeretne tudni?
Carla a satnya viccelődést hallva csak megforgatta a szemét.
- Említetted, hogy valahogy elgyengültél a sok varázslástól. De hogyan is működik nálad ez a varázslat-dolog? Amikor megmentettél minket a robbanástól, akkor is elájultál, és…
Ryan tekintete ha lehet, még jobban elsötétült, eddig a karján doboló ujjai megmerevedtek.
- … Timmel félünk, hogy nem tudunk neked segíteni, ha nem tudjuk, mivel állunk szemben.
- Ááh, szóval összeesküdtetek ellenem? - Ryan komor hangja ellentétben állt szavaival, eltűnt a mindig poénos hangnem, a megszokott arrogancia.
- Nem, dehogy! - védekezett Carla. Érezte Ryanen a változást, és egyáltalán nem így tervezte ezt a beszélgetést. - Csak megijesztettél minket. Kérlek - kereste Ryan tekintetét -, segíts megérteni!
 - Nem igazán tudtok segíteni - morogta Ryan -, legalábbis nem úgy, ahogy hajlandó lennék elfogadni.
Carla csak felvonta a szemöldökét, mire Ryan egy teátrális sóhajjal ismét az asztalra könyökölt és magyarázni kezdett.
- Minden emberben vannak bizonyos energiák, amikből meríthetünk a varázsláshoz. Néhányunkban több, néhányunkban kevesebb. Például neked veleszületett a képességed, így kis tanulással egészen bonyolult szeánszokat képes vagy elvégezni, míg én csak magamtól tanultam, így megvannak a magam korlátai.
Carla bólintott.
- Logikus.
- Persze, hogy az - fintorgott Ryan.
- És mi van akkor, ha túlléped a “korlátaid”? - billentette kérdőn oldalra a fejét Carla.
Ryan arca ismét elkomorodott.
- Az attól függ, meddig megyek el. Apróbb jelek az éhség, aztán a kimerültség fokozatai. Ha elérek egy pontot, elájulhatok, de van olyan varázslat is, ami megöl, ha nem vagy óvatos.
- Ez elég fura - morfondírozott Carla. - Akkor miért léteznek ezek a varázslatok? Volt valaha valakinek akkora ereje, hogy elvégezze?
Ryan az asztallapot piszkálta.
- Bonyolult. Vannak olyan tárgyak, amiben lehet valamennyi energiát tárolni, majd később felhasználni igézéshez, de ez egy külön műfaj.
- Még nem próbáltad?
Ryan megrázta a fejét, Carla hümmögött.
- Befejezted? - pillantott Ryan a lányra.
- Azt hiszem. - Carla szembe fordult a mágussal. - Mi a terv?
Ryan a fogashoz lépve előhúzott kabátja zsebéből… egy köteg hajszálat.
- Ezt attól szereztem, akit megszállt a dzsinn. Talán tudsz még rajta érzékelni valamit.
Carla kihúzta magát, Ryan a tenyerébe fektette a hajcsomót. A lány lehunyt szemmel koncentrált, két ujját finoman a hajszálakhoz érintette, s abban a pillanatban tekintete megmerevedett.
Ryan feszülten figyelte a lány arcának minden rezdülését, hátha ki tudja találni, mit lát. Carla a homlokát ráncolta, majd szinte azonnal el is húzta a kezét.
- Na?
- Nem tudom biztosan… Minden annyira ködös volt. Tompa és lila - Carla megdörzsölte a halántékát, próbálva visszaemlékezni. -, mintha valami burokba kerültem volna.
- De láttál valamit? - faggatózott Ryan. Viszketett a tenyere, hogy móresre taníthassa a dzsinnt.
- A kocsmát amiről beszéltél, és szerintem… De nem biztos! Lehet, hogy a házsor túloldalán van, amit keresünk.
Carla fel akart állni, de Ryan elkapta a kezét - aztán azonnal el is rántotta.
- Veled… minden rendben? - kérdezte félénken pillantva a lányra. Carla arcán furcsa árnyék suhant át. - Csak tudod… A nagymamád miatt - pontosított Ryan.
Carla halványan elmosolyodott.
- Megleszek.

A hajnali napfényben teljesen máshogy festettek Leiden utcái. Ahogy lassan ballagtak a kövekkel kirakott sétányon, Ryan szemügyre vehette az apró zöldségest, a kávézókat, ékszer- és régiségüzleteket, amiknek kirakatai csillogtak a reggeli napsugaraktól. Lapos, szürke köveken lépkedtek, egy lélek sem vetődött ilyen korán az utcákra rajtuk kívül.
Körülbelül behatárolták, melyik épület lehet a párhuzamos utcában álló ivó párja, de Carla szerint érezni fogják, ha megtalálták. Ryan eleinte kételkedett, de aztán az emlékek úgy csapták telibe, hogy belefájdult a feje. Carla grimaszolt, és a ház felé biccentett.
- Ez az.
Soha nem hatoltak még be ilyen könnyen magánterületre. Egyszerűen csak lenyomták a kilincset és besétáltak, ez pedig Ryannek nagyon nem tetszett.
A ház lakatlannak tűnt. Az üresen álló bútorokat szürke porréteg fedte, koszfelhők lebbentek fel minden léptüknél.
Carla aprót tüsszentett. Ijedten kapta szája elé a kezét.
Ryan csendre intette a lányt, s megállt egy pillanatra.
- Itt van? - suttogta, amilyen halkan csak tudta.
Carla lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán lassan bólintott.
- Akkor gyerünk…
A mágus gyorsan felskiccelt egy háromszöget a padlóra, benne egy pupilla nélküli szemmel, Carla pedig beállt a közepébe. Ryan a szoba jobb felében álló, foltos kanapé háta mögé bújt, s onnan figyelte a lányt. Carla kezét maga elé emelte, szájáról hangtalan peregtek a varázsigék. Lassan teljesen kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni a világot, alakja halványan ragyogott.
Ügyes lány - gondolta Ryan, aztán elmormolt egy láthatatlanná tévő igét.
Most már csak várniuk kellett, hogy a dzsinn érzékelje az idegen erő jelenlétét.

Carla érezte, ahogy átmossák az energiahullámok, csiklandozták a talpát, felkúsztak a gerincén, majd egy helyen összpontosultak. Fájdalomszikrák pattantak lehunyt szeme mögött, de még kitartott. Aztán hirtelen elengedte a varázslatot, ami az ő elsuttogott szavaival együtt kirobbant a szobába, feketeséget hagyva maga után. Ám ez a sötét massza halványulni kezdett, felfedve a csalfa látomást. Ugyanabban a szobában voltak, ám eltűntek a bútorok, a festék a falakról, Ryan misztikus jelei, egyedül az ajtó és az ablakok tudatták a lánnyal, hol is vannak igazából.

Ryan halkan káromkodott, hogy elvesztette fedezékét, aztán felpillantott a lányra. Bár Carla őt is beengedte a látomásba, innentől magára van utalva, mert a lánynak fenn kell tartania a varázslatot. Mozdulatlanul, mint egy szobor, úgy állt a szoba közepén.
Ryan Carlához lépve két ujját annak homlokához illesztette.
- Jda iken tőre! - súgta, Carla szemhéja megrándult, de nem zökkent ki. Ryan érezte, ahogy a távozó varázserő űrt hagy benne, de most fontosabb volt, hogy Carla megállja a helyét.
Mindez csak egy percet vett igénybe, Ryan megfordult, aztán megmerevedett. A szoba sarkában lila öltönyös alak állt, és a mágus esküdni mert volna rá, hogy mikor bekerültek a látomásba, még nem volt itt. A férfi, aki minden bizonnyal csak a dzsinn lehetett, érdeklődve közelített Carla felé, Ryan még a lélegzetét is igyekezett visszatartani, nehogy a dzsinn észrevegye. Figyelte, ahogy a csodálkozás és a zavar váltakozik a dzsinn arcán, ahogy minden lépéssel közelebb került a csapda széléhez.
Olyan ősi trükk, mégis mindig beválik - gondolta elégedetten Ryan.
Aztán a dzsinn belépett a körbe, aminek vonalai láthatatlanul futottak lába alatt. Körbejárta Carlát, megérintve hátára omló haját, majd arcát. A lány keze meglendült, rákulcsolódva a férfi karjára. A dzsinn meglepetten bámult Carla tágra nyílt, ragyogó íriszeibe. Rángatta a kezét, ám Carla mintha földöntúli erővel tartotta volna.
Elérkezett Ryan pillanata.
Némán lehajolt és összekötötte a háromszög két össze nem érő végét. A csapda egy pillanatra felragyogott. Aztán Ryan átlépett a varázsvonalon, egy határozott mozdulattal a dzsinn fejére tette a tenyerét, és felkiáltott:
- Hé! A denneb ővél zohsátitne kolósz!
A dzsinn testén - illetve a férfién, akit megszállt - remegés szaladt végig, lábai összerogytak. Carla ebben a pillanatban elengedte, Ryan pedig szabad kezével a háta mögé rántotta a lányt. A férfi lehunyt szemmel, ernyedt végtagokkal zuhant a padlóra, és Ryan tudta, hogy ez nem az ő varázslatának a hatása - ez a dzsinn játéka.
- Carla… - Hátra sem pillantva, szemét a pokolfajzaton tartva szólt a lányhoz. - Menj ki a csapdából.
- De Ryan…
- Most!
Carla tett egy lépést hátra, de hirtelen vakító, fehér fény árasztotta el a szobát, Ryan szeme a már ismert sajgással fogadta a ragyogást. Hallotta Carla halk fájdalomkiáltását, egy halk kacajt, majd lila köd borította be a látóterét, Ryan pedig nem tudta, a fájdalomtól látta-e, vagy a dzsinn varázslatával van dolga.
- Carla, hagyd el a csapdát! - kiáltott még egyszer, ám szavai végét elnyomta egy tompa, mindent betöltő hang.
- Nem megy a kis Látó sehova!
Ryan érezte, ahogy bőrét égeti a varázslat ereje, ami egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt ölelte körül őket. Nem volt visszafogott, mint Carláé, nem volt agresszív, mint Ryané, egyszerűen csak felsőbbrendűbb, erősebb és sokoldalúbb volt az emberi varázserőnél. Fojtogatta őket.

Carla levegőért kapott, ahogy mellkasán megérezte a mágia szorítását, de tüdeje megtelt vízzel. Só csípte a torkát, szeme könnybe lábadt, a cseppek elvegyültek a jeges tengervízben. A lány kapálózva próbált a felszínre vergődni, de alulról valami mágnesként vonzotta lefelé. Nem ért egy centivel sem feljebb, karja belegabalyodott körülötte lebegő hajába, s egyre közelebb került a fenyegető, sötét mélységhez. Körülötte a víz még tiszta volt, de lába alatt átláthatatlan, fekete és jéghideg víztömeg várta, hogy elnyelje, összenyomja és kiszorítsa belőle az utolsó korty levegőt is.
Carla szeme leragadt, a légszomjtól nem tudott rendesen gondolkodni. Már nem küzdött a víz ellen, karjai tehetetlenül lebegtek mellette, ő pedig süllyedt…
Meg fogok halni?

Ryan az utolsó pillanatban hadarta el a varázsigét, ami megmentette a fulladástól. Sós vizet köhögött fel, friss levegő súrolta az arcát, és a mágus végre lélegzethez jutott. Jeges víz szivárgott be kitartóan a ruhája alá, dermesztette meg a mélység felett lebegő végtagjait. Ijesztő volt lenéznie abba az átláthatatlan, tömör sötétségbe, s várni, mi úszik elő belőle, tör az életére, rántja magával…
Ryan kényszerítette magát, hogy előre nézzen. Vörös foltot keresett, erősebb áramlatot a vízben, bármit, ami a lány jelenlétére utalt volna. Bár az is lehet, hogy nem is ugyanabban a látomásban vannak…
Úszni kezdett előre, a légbuborék követte. Minden mozdulat nehéz volt, mintha a víz szándékosan akarta volna visszatartani. Pont mint amikor az ember álmában menekül, de képtelen elég gyorsan futni, mert valami láthatatlan erő visszatartja. Ryan mégis küzdötte magát előre, hol egyik, hol másik irányban keresve Carlát.
Itt kell lennie - gondolta. - Muszáj.
Aztán…
- Carla! - A kiáltás akaratlanul szaladt ki a száján.

Carla levegőért kapott, olyan hirtelen ébredt fel, hogy megszédült, Ryan és a kékség körülöttük tótágast állt egy pillanatra.
- R...Ryan? - Carla ijedten kapta szája elé a kezét, de aztán ráébredt, hogy kap levegőt. Ryan intett neki, hogy kövesse felfelé. Aztán homlokukat hideg tengeri szél érintette, Carla arcán széles mosoly terült el a szabadulás örömétől.
A tenger kéken, délutáni napfényben izzva terült el körülöttük, jobbra tőlük pedig hatalmas sziklamonstrum tört elő a vízből, gyér növényzettel tarkított szigetben folytatódva. Azonnal arrafelé vették az irányt, majd megkapaszkodtak az algaszerű növényekkel benőtt kiszögellésekben. Carla lába fázott, ahogy lelógott a víz mélyebb rétegeibe, ujjai elgémberedtek, Ryannek pedig lila volt a szája.
- Hogyan tovább? - kérdezte Carla, igyekezve, hogy a vacogást ne lehessen hallani a hangján.
- Nem tudom… - Ryan hátranyalta a homlokába lógó haját, közben reménytelenül igyekezve kipislogni a szemébe került sós vizet. - A francba is, nem tudom…!
Carla töprengő arccal pillantott körül.
- Szerinted itt van valahol?
- Testileg biztosan nem - felelt Ryan. - Ahhoz meg kell szállnia valakit, minket viszont kizárt, hogy egyedül hagyjon. Itt van, abban egészen biztos vagyok.
- Mit is csinált veled pontosan a dzsinn, Ryan? - próbált puhatolózni a lány. - Nem a látomásra gondolok, hanem hogy azzal mit akart elérni.
- Mágiát. Az a helyzet, hogy az emberek által birtokolt mágiát nagyon könnyen el lehet venni, ha értesz hozzá. Nem tartozik hozzánk, nem válik a részünkké, tehát gond nélkül kiszakítható. Veled már nem lenne olyan egyszerű dolga - pillantott töprengő arccal a lányra Ryan -, neked veleszületett képességed a Látás. Nem lehet “csak úgy” ellopni.
Carla mereven bámulta a mellkasa előtt hullámzó vizet.
- Hé, figyelsz? - Ryan szinte megbántódott, hogy a lány esetleg nem hallgatta meg a kiselőadását a mágialopásról.
Carla felpillantott.
- Mi lenne, ha mi vennénk el tőle az övét?
Ryan hümmögött.
Mint mondtam, okos lány.
- Ez beválhat. Add a kezed.
Fél kézzel tartották magukat a sziklába kapaszkodva, a kövek éles pereme felhorzsolta a tenyerüket, hátuk újra meg újra a partnak ütközött. Ryan széttárt ujjakkal helyezte a víz fölé a kezét, mutatva Carlának, hogy kövesse a példáját, aztán hüvelykujjukat összeakasztották. Ryan közben magában keresgélte a megfelelő igéket.
- Carla - szólalt meg hirtelen a mágus. - Ha úgy érzed… Szóval ha úgy érzed, energia áramlik ki belőled…
- Beléd? - tippelt a lány.
Ryan zavartan hunyorgott.
- Igen. Ha rossz, vagy ha érzed, hogy legyengülsz, csak engedd el a kezem. - A szorongás gombócként gyűlt a torkában, alig tudta kipréselni magából a szavakat. Nem akarta ezt tenni a lánnyal.
Senkivel nem akarta.
Tenyerük a víz felett lebegett, a sós hullámok néha nedvesen végigsimítottak rajta.
- Mehet? - Ryan nem nézett Carlára.
- Mehet.
A varázsige összekapcsolta őket, kezük bizsergett, apró csípések szaladtak végig rajtuk, de nem kifele belőlük, hanem… Mintha telítődtek volna. Ám Ryan azt is érezte, ahogy a mágia elvesz belőle, gyorsabban, mint ahogy újat kap. A varázsigék automatikusan keresni kezdték a lehetséges energiaforrásokat, de Ryan nem engedte szabadjára a varázst. Összeszorított fogakkal koncentrált a vízre, s az onnan ujjaiba áramló energiára.
Carla lehunyt szemmel hátravetette a fejét.
Még sosem volt egyszerre tudatosan ennyi erő birtokában, sosem hívott felszínre ennyit, s ez most szokatlan érzés volt. Tudta, most sok dolgot megtehetne.
Ryan kezének rándulása hívta vissza a valóságba. A kép töredezni kezdett körülöttük, mint egy málló festmény, a réseken lilás köd szivárgott be, s ők zuhanni kezdtek.
Ám ezúttal szilárd földre érkeztek.
Carla keze zsibbadt, és még mindketten vizesek voltak. Ryan felpattant, s odébb húzta a lányt a dzsinntől.
A férfi hanyatt feküdt a padlón, bőre halványlilán izzott, száját vicsorra húzva, dermedten meredt rájuk.
- Teljesen elfogyott az energiája, ha a gazdatestet sem tudja elhagyni - jegyezte meg Ryan.
Carla mereven bólintott, miközben tenyerét masszírozta.
- Megölöd? - szegezte a a kérdést Ryannek.
Ryan vállat vont.
- Muszáj. Másrészt… Senki nem gyalázhatja meg Garrett emlékét.

Carla az ágyon ült, haját kitartóan dörzsölve a hotel fehér törülközőjével, szeplős vállán vízcseppek szaladtak le. Ryan ellenben hagyta a haját úgy, ahogy volt, csak átvett egy kevésbé ázott ruhát, és levágta magát egy székre az ebédlőasztal mellett.
- Aludnunk kellene - motyogta bele a hotelszobát betöltő csendbe.
- Akkor aludj.
Carla már pizsamában állt a hálószoba ajtajában.
- Én is megyek, szóval… Jó éjt, azt hiszem.
Ryan elgondolkodott. Lehet, hogy még sosem kívántak egymásnak rendesen jó éjszakát?
- Neked is - intett vissza a lánynak, de ő maga nem mozdult. Bámult maga elé üres fejjel, semmire nem tudott gondolni. Sem a dzsinnre, sem Timre, sem Garretre, sem nőkre, semmire. Nem is tudta, miért nem ment el még aludni.
Mintha várnék valamit - gondolta. - Micsoda közhely.
Aztán megcsörrent a telefonja. Ryan meg sem mozdult, várta, hogy az öt kicsengés után elhalkuljon a készülék. De aztán a hívás megismétlődött.
Most komolyan? - gondolta Ryan. - Nem hiszek a közhelyekben.
Fogadta a hívást.
- Ryan, sietnetek kell!
- Neked is szia, Tim! Ó és nem, nem ébresztettél fel - gúnyolódott Ryan.
- Ne most, kérlek! - Tim hangja zaklatottnak hallatszott még telefonon keresztül is. - Ryan, gáz van, az egyik orvos felismert, meglett a nyilvántartásom, és csak órák kérdése, hogy visszadugjanak a Wintershillbe...