Hi, Sweethearts!
Holnapután német érettségi, én meg ma éjjel is írtam, mert miért ne, de így kaphattok egy majdnem négyezer szavas fejezetet, jó sok új... Na nem mondok semmit. Viszont naggggyon kíváncsi vagyok a reakciótokra, mert most visszacsatoltam a történetet a legelején elmesélt visszatekintéshez, és végre kiderülhet, ki is pontosan ez az Angela...
Na, ki várta? :3
Remélem, tetszeni fog, és jó olvasást!
Pussz: Babu
Ui.: Remélem, nem maradt benne autokorrekt. Harcolok vele egy hónapja...
2021. 04. 15. (szerda) Hollandia, Hellway felé
Ryan vezetett, de közben máshol jártak a gondolatai. (A kanyaroknál Carla ujjai elfehéredtek a kapaszkodón.) Ismét Hellway-be tartottak, ahonnan egy hónappal ezelőtt megszöktek.
Egy hónap lett volna? Csak?
Képtelenségnek tűnt, hogy amennyi dolog történt velük, azt be lehetne zsúfolni egyetlen hónapba. Többször majdnem meghaltak és több természetfeletti eseménybe keveredtek bele, mint amit két kezén meg tudna számolni. Összességében sikeresnek lehetne elkönyvelni ezt a hónapot, ha nem lennének épp ott, ahol. Ryan nagyon remélte, hogy Carlának izgaza lesz, és tényleg kaphat segítséget. Végülis az a valaki, aki még a közös védővarázsukon át is meg tudta szólítani Carlát, biztosan hatalmas erőt birtokol - de ez nem feltétlenül pozitív dolog. Lásd Angela. Mindenesetre Ryan úgy döntött, hogy hisz Carlának. A lány nem kockáztatna ekkorát.
Mi lesz velük, ha Carla megszabadul az erejétől? Velük tart majd a megbízásokon és küldetéseken? Egyáltalán együtt maradnak ezek után? Lehet, hogy Tim megkéri Carla kezét, ő pedig egyedül marad, mint felesleges harmadik.
Ryan szívébe mérhetetlen keserűség költözött.
Carla Ryan mellett ült, és a ruhája szélét gyűrögette csukott szemmel. Próbálta kiszedni az ismeretlenből, hogy hova menjenek.
- Éhes vagyok. - Ryan nem bírta tovább a csendet, kezdett beleőrülni. - Nem eszünk valamit, mielőtt megkeressük ezt a valakit?
Tim rosszalló pillantást vetett rá a tükörből.
- Jó, jó, csak mondtam.
Feltünedeztek a láthatáron az első házak. Egész korán volt, alig jártak az emberek az úton, Tim a mezők felett keringő ragadozókat számolta magában. Na meg a napokat. Hét napja volt az Alku határidejéig, már csak el kellett döntenie, mikor megy el. A szíve ólomsúlyúvá vált a gondolattól. Legszívesebben összekuporodott volna a hátsó ülésen, hogy kizárja a világot.
Be kellett vallania, hogy félt. Nem az áldozathozástól, nem a Démontól, hanem attól, hogy mi vár rá utána. Mi lesz vele?
Carla hirtelen megragadta Ryan kezét.
- Jobbra!
Ryan cseppet sem feltűnően, csikorgó kerekekkel követte az utasítást. Tim számára érthetetlen volt ez a sietség. Mintha az életükért futnának, pedig tulajdonképpen most nem voltak veszélyben. Ennyire megszokták volna egy hónap alatt a folyamatos feszültséget?
- Balra!
Ne, ne egy temetőt! - gondolta Tim fintorogva. Nem lehetne valami kevésbé klisé?
Ryan lefékezett az út szélén álló platánok tövében.
- Megjöttünk.
Néma csend.
- Biztosan ez az a hely? - kérdezte Tim, előrehajolva a két ülés között.
- Tuti - bólintott Carla. A lány az ölébe ejtett kezére meredt, és mozdulatlanul ült. Ryan szóra nyitotta a száját, de Carla azonnal leintette, kezét a levegőben felejtette. Ryan és Tim sokatmondó pillantást vetett egymásra.
- Menjünk - szólt hirtelen Carla, és kipattant a kocsiból.
Besétáltak a kerítés nélküli temetőbe, a fű nedvesen csillogott a lábuk alatt, a harmat pillanatok alatt átáztatta a cipőjük orrát. Halkan zúgott a szél a platánok között. Ryan fázósan húzta össze magán a ballonkabátját, Tim a fejére húzta a pulóvere kapucniját.
- Elmondta, hogyan kezdjem el a szertartást. - Carla célirányosan sietett végig a sírok között.
- Várj, ő nem is lesz itt? - kapta fel a fejét Ryan.
- Én is azt hittem, de... - Carla megtorpant egy elhagyatott, fűvel benőtt sír előtt. - Úgy tűnik, rosszul értettem, amit mondott. Lehet, hogy egyáltalán nem is beszélt találkozásról. Viszont…
Tim és Ryan várakozóan nézett a lányra, ahogy távolba révedő tekintettel állt előttük.
- Viszont, mi? - noszogatta Ryan. Carla visszazökkent a valóságba.
- Viszont egyre hangosabban és érthetőbben hallom, amit mondani akar. Vagyis… tényleg hallom. Eddig nem hallottam.
- És ez mégis mióta tart? - Ryan aggódva közelebb lépett a lányhoz, kinyitott tenyerét végighúzta a homloka előtt.
- Nem is tudom, nem emlékszem… Talán mióta beértünk Hellway-be. - Carla elkapta Ryan csuklóját és elvette az arca elől. - El kell kezdenem a szertartást.
Ryan megadóan hátrébb húzódott. Carla egy bottal ábrákat vésett a sírt fedő földbe, (Nem ijesztő, áh, dehogy - gondolta Tim), és kréta híján a füvet tépkedte ki ott, ahol a rúnák helye lett volna, és oda rajzolta a jeleket.
- Mécses! - szólt a fiúkhoz, Tim odanyújtott neki három szürke műanyagba öntött gyertyát. Carla mormolni kezdett, ahogy meggyújtotta és egyenként elhelyezte őket a földön.
- Nagyon ajánlom, hogy minden rendben menjen - motyogta Ryan.
Tim anélkül válaszolt, hogy levette volna a szemét a lányról. - Én is, Ryan, én is…
Carla leült a földre törökülésben. Érezte, ahogy átázik a nadrágja, hideg kúszott fel a lábszárán, karja libabőrös lett. De nem hagyta abba a suttogást. Erősítő igéket mormolt, amik nem is tudta, honnan bukkantak fel az elméjében, és közben beleszőtte azokat, amiket az ismeretlen kért. Egyenlőre nem értette, mit akar, de valamilyen ismeretlen okból megbízott benne.
Ryan és Tim csendben figyeltek. Carla mormolása összekeveredett a fák között zúgó szél hangjával, és a fiúk nem tudták, a hideg vagy valami más készteti őket borzongásra.
Ám valami hirtelen megváltozott. Carla hangja erőteljesebb lett, és Ryan megesküdött volna, hogy egy pillanatra kétségbeesést és ijedtséget látott átsuhanni a lány arcán.
Aztán Carla felállt.
- Tim! - szólt fennhangon, csípőjét oldalra billentette, karját keresztbe fonta. Ryan nem értette, mi a furcsa, amíg ismét meg nem hallotta a lány hangját. - Nem hittem volna, hogy ennyi idő után személyesen is találkozhatunk. - A mélyebb tónusú olajos, lágy hang nem Carlához tartozott.
Ryan értetlenül Timre pillantott, aki viszont sápadt arccal meredt Carlára, mint aki kísértetet lát.
- Nem ismersz meg? Komolyan, Timothy, ez sértő. Még azok mellett is, amit tettél.
Ryan csak kapkodta a fejét Carla és Tim között. Tim szólni akart, de csak tátogott, szeme ijedten rebbent. Megismerte a hangot, de még mennyire, hogy megismerte. A hideg futkosott a hátán, és elborították az emlékek, teljesen letaglózva a fiút.
- Na jó, most mi a fene van? - kiáltott fel Ryan, akinek közben elfogyott a türelme. - Miért ne kellene Timnek megismernie, Carla? Mi a franc történik?
Carla Ryan felé fordította a fejét, de csak a fejét. Úgy állt, mintha betonba öntötték volna.
- Veled még nem találkoztam, fiú. - Megszemlélte Ryan arcát. - Mágus. Nem túl erős, de… oh, nocsak! Ez érdekes.
- Abbahagynád, hogy rébuszokban beszélsz? - csattant fel Ryan, de sejtette, hogy baj van. Húzta az időt, hogy kiderüljön, pontosan mi is.
Carla kuncogott.
- Valaki hatalmas árat adott az életedért, Ryan Mathijsen.
Ryannek elkerekedett a szeme.
Hogy mi?
Carla csak magában nevetgélt, mintha Ryan arcának minden részlete valami vicceset rejtene.
- Egész ügyes mágus vagy, és mégsem ismersz fel egy megszállást! - rombolta le egy megvető mondattal Ryan bátorságát. - Te pedig, Tim… Nem felejtettelek ám el! És tudod… - Carla egy hosszú lépéssel lelépett a sírhantról, és még eggyel Tim előtt termett. Olyan közel állt meg a fiúhoz, hogy a mellkasuk majdnem összeért. -, a kis Alkudról is tudok. Undorító - sziszegte Tim arcába.
Ez volt az a pillanat, amikor Tim megtalálta a hangját.
- Ezt pont te mondod, Angela? - csattant fel, és ellépett a lány elől. - Szerintem sokkal jobban tudod, mint én, hogy milyen mocskos Alkukat kötni mindenféle démonnal!
Ryan döbbenten figyelte Timet, aki talán még sosem emelte fel ennyire a hangját.
Carla fenyegetően sziszegett.
- Annyi a különbség köztünk - folytatta Tim, miközben karba fonta a kezét -, hogy én megváltoztam!
- Oh, tényleg? - vinnyogott Carla. - Akkor az már erkölcsileg elfogadott, hogy az ujjad köré csavartad Carlát? Az unokámat, cs*szd meg! - ordított fel. Aztán hirtelen megdermedt, a válla megrogyott. - Az unokám? Van unokám… Anya, miért nem lehet… Mi? Igen, akarom. Megkötöm az Alkut. Alku. Igen… - Elfordult, Tim feszülten meredt a lány hátára.
- Az igazság az, Tim… hogy mindketten félreismertük Carlát. Mint megtudtam, nem is az Alkuval szerzett erőt birtokolja, hanem a család hatalmát. És éppen ez az, ami segíteni fog nekem. Nem ironikus? Alku. Alku. Elfogadom az árat. - Carla ismét habogni kezdett, majd hirtelen Tim felé fordult, és kacagva kinyújtotta felé a kezét. - Visszatérek! Hatalmas erőm van, és Carlával együtt új életet kaphatok! - Előrevetette magát, ujjai Tim nyakára kulcsolódtak. - De te azt már nem éred meg! Mert az Alku… az ára… - Felkacagott, ujjai elfehéredtek a szorítástól, Tim levegőért kapkodott, de úgy érezte, az egész teste lezsibbadt.
Ryan lefagyva figyelte a jelenetet. Összezavarodott.
Milyen Alkuk? Az ő életéért? Mindenféle démonnal? Angela? Unoka?
Ám amikor Carla folytogatni kezdte Timet, Ryan agya automatára kapcsolt. Felelte a jobb kezét, mutató és középső ujjából keresztet formált, és Carlára szegezte.
- Ddegne le, a tnesz tszerek nebéven moloscnarap deken! Dgyah le alraC orttepS tétset tsom!
Ryan hangja tisztán szólt, belevitte az összes energiát, ami a rendelkezésére állt a varázslathoz, és olyan szavakat is hozzáfűzött, amik erősítették a varázslatot. Carla megremegett, mintha áramütés érte volna, Tim azonnal kitépte magát a szorításából és messzebb tántorgott. Carla viszont Ryan felé fordult.
- Ez nem a te ügyed, mágus! Ne akarj még több ellenséget szerezni!
Mielőtt Ryan bármit szólhatott volna, Carla visszalépett a rúnakörbe és igézni kezdett.
- Ne! - kiáltott fel Ryan, de mire odaért volna, hogy megragadja a lány karját, tűzoszlop csapott fel a földből. Pár másodperc múlva csak egy szenes kör maradt a lány helyén.
- Nem, nem, nem! - Ryan levetette magát a fűbe, kezét a parázsba nyomta. - Dzoh azssiv tekő! TSOM!
Nem történt semmi, csak a fű füstölgött gyászosan.
- Ryan… - Timnek erőlködnie kellett, hogy egyáltalán szólni tudjon. - Hova tűnt? Ugye nem…
Ryan csüggedten meredt a fekete foltra.
- A Pokolban vannak. Az én hibám, basszus, meg kellett volna…
Ryan nem fejezte be a mondatot. Felállt, leporolta a nadrágját és öles léptekkel elindult kifelé a temetőből. Tim zavartan követte, amíg be nem szálltak a kocsiba. Csendben ültek, a történtek még mindig nem csapódtak le bennük. Tim már épp meg akarta kérdezni, hogy most mi legyen, amikor Ryan hirtelen felé fordult.
- Tudod mit, Tim? Igazából a te hibád.
- Ryan, sajnálom, én… - kezdett bele Tim, de Ryan két varázsszóval szó szerint belé fojtotta a szavakat.
- Adok öt percet, hogy tisztázd magad, és elmondj mindent, Timothy Vervelde - sziszegte a fiú arcába. - Vagy talán nem is így hívnak? - Megszakította a varázslatot, Tim levegőért kapott. - Lószart sem értek. Nagyon gyorsan mondd el, mi folyik itt, amíg sikerül megőriznem a türelmem.
És Tim karcos hanggal beszélni kezdett.
Angela Spettro története
1947. január 13.
Tűz ropogott a kandallóban, a falióra monoton hangján kívül néma csend töltötte be a szobát. Vastag felhőkben úszott a gyertyafüst a levegőben, émelyítő illatot árasztva. A kanapén ülő nő összerezzent, ujjai még erősebben szorították barna szoknyájának a szegélyét, mikor hirtelen fájdalmas kiáltás törte meg a feszült némaságot.
- Szegény Aida! - nyögött fel a nő félhangosan. - Meddig tarthat még?
A szoba másik felében ülő férfi válaszolt.
- Bárcsak tudnám! - A hangján hallatszott, hogy már nem sokáig fogja bírni a tétlenséget, hogy nem tudja enyhíteni a felesége szenvedését.
A nő hallva a férfi hangját felállt, és a kredencen álló italból töltött mindkettőjüknek.
- Tessék, Salvo. Aidára.
Egy korttyal lehajtották az italt. Tovább ültek csendben, csak az arcuk árulta el, milyen vihar dúl bennük. Mindketten tudták, amit az egész Spettro család: Aida és a gyermeke élete is veszélyben van. Rossz csillagzat járt az égen, és Aida szenvedett.
Újabb, még fájdalmasabb sikoly zengett végig a házon.
- Jó, ennyi, nem bírom! - állt fel a nő. - Segítek nekik.
- Alcee, ne! - Salvo elkapta a nő kezét, és visszahúzta az ajtóból. - Bízz Aidában.
- Ez nem bizalom kérdése! - csattant fel Alcee. Nem bírom ezt tovább hallgatni. Ide varázslat kell.
- Szerinted segítene, ha a rossz előjelek mellé még varázslatot is adnál? - Salvo egyszerű kérdésére a nő arcáról mintha minden érzelmet letöröltek volna. Egy pillanatig csak feszülten bámult előre, majd megadta magát.
- Jó, rendben. Igazad van. - Visszarogyott a kanapéra, ahol eddig is ült. Lehunyta a szemét. Hallotta a szomszédban duruzsoló nők hangját, ahogy jósoltak, az óra kegyetlen hangja kitartóan dobolt a fülében.
Nemsokára vége - nyugtatgatta magát. - Nemsokára.
1950. január 13.
A kis Angela Spettro harmadik születésnapját ünnepelték a Spettro házban. Jöttek-mentek a vendégek, Aida és Salvo egymásba karolva fogadták őket, mindenkivel váltottak pár kedves szót. Néhány vendég megkereste a családból azt a jósnőt, akitől szertartást szokott kérni, hogy megbeszéljék a következő alkalmat, és a kislányra csak egy pillantást vetett, mások kifejezetten miatta érkeztek.
Ugyanis mindenki tudta, hogy ez a lány különleges. És nem a jó értelemben.
- Rossz csillagzat alatt született… - suttogták.
- Azt mondják, nem örökölte a képességet!
- Úgy hallottam, a kislány teljesen átlagos!
Volt, aki csak meg akarta nézni, milyen is egy varázstalan Spettro, ám voltak olyanok, akik segíteni akartak. Saját recept alapján készült keverékeket égettek a szobában, varázserőt erősítő medált ajándékoztak neki, vagy éppen ráolvastak. Úgy tűnt, semmi haszna nem volt a próbálkozásoknak.
- Ez az ige biztosan működni fog! - hangoztatta magabiztosan Annuziata Spettro, Aida harmadunokatestvére. - Két éve kutattam utána.
- Honnan tudod, hogy hatásos lesz? - kérdezte Aida szkeptikusan, és belekarolt a nőbe. Ahogy egymás mellett álltak, még szembetűnőbbé váltak a Spettro vonások. A hosszúkás arc, a keskeny orr és a sötét haj. Annuziata szemében viszont - Aida kék íriszeivel ellentétben - a zöld és az arany misztikus árnyalatai keveredtek.
- Csak tudom - felelte Annuziata, állát büszkén megemelve. - Bízz bennem.
- Ez nem bizalom kérdése - szögezte le Aida. - A kislányomról van szó, nem egy kísérleti alanyról, ezt ne feledd.
- Csak nyugi, kedves Aida. Tudom, mit csinálok.
Beléptek a kis Angela szobájába. A lány a földön kuporgott egy kupac lap felett, és nagy igyekezettel satírozott valamit, kezében egyszerre két ceruzával. Mikor meghallotta a két nő lépteit, felkapta a fejét, fekete haja az arcába hullott.
- Anya, nézd mit rajzoltam!
Aida szeretettel mosolygott a kislányra.
- Megnézem, de előbb… - elhúzta a hosszú hajszálakat Angela arcából, a kislány felkacagott. - Hát sosem láthatom az én legszebb kislányom pofikáját? - Aida megcsipkedte a lány arcát. - Na, mutasd azt a rajzot.
Angela büszkén átnyújtotta az anyjának. Valami tájkép féle lehetett, felhőkkel, hegyekkel és fákkal, de a színek nem stimmeltek.
- Nagyon szép! - dicsérte meg Aida.
A kislány köszönömöt motyogott.
- De miért lilával rajzoltad a fákat?
Angela megvonta a vállát.
- Csak.
Annuziata most szólalt meg először, mióta beléptek a szobába.
- Tudtad, Angela, hogy át lehet változtatni ezeket a színeket a helyes színekre? - Elvette a rajzot Aidától. - Nézd csak! - végighúzta az ujját egy zöld felhőn, ami az érintése nyomán fehér bárányfelhővé változott.
Angela csodálkozva eltátotta a száját, szeme felcsillant a mágiát látván.
- Én is akarom! - hadonászott apró kezével a rajz felé. - Én is!
Annuziata átnyújtotta neki a lapot, figyelmen kívül hagyva Aida aggódó arcát.
- Csak tedd az ujjad arra a fára, és gondolj arra a színre, amilyenre változtatni szeretnéd. Képzeld el, ahogy az ujjad átfesti a fát!
Angela kidugta a nyelve hegyét, ahogy koncentrált, majd rábökött a fára. Megrándult, mintha áramütés érte volna, és eldobta a lapot. Egy pillanatig döbbenten meredt az ujjára, aztán sírva fakadt. Aida azonnal magához ölelte, közben szemrehányó pillantást vetett Annuziatára. A nő azonban nem őt figyelte, hanem a rajz után kapott. Csalódottan elfintorodott, ahogy meglátta a lila lombkoronát.
1966. április
Angela az ágyán zokogott. Szeme előtt újrajátszódott az elmúlt fél óra.
- Csak még egyszer hadd próbáljam meg! Kérlek! - Szinte sírva könyörgött Annuziatának, akit hosszas kérlelés után Aida áthívott, hogy próbálja tanítani a lányát. - Meg fogom tudni csinálni, csak engedd hogy próbálkozzak!
Annuziata fáradtan dörzsölte meg az orrnyergét.
- Angie, én nem vagyok biztos benne, hogy…
- Ne mondd ezt! - csattant fel a lány. - Tudom, hogy vannak “kieső láncszemek" a családban, meg “rossz csillagzat”, bla-bla-bla, de nem érdekel! Tudom, hogy meg fogom tanulni! Segíts, kérlek!
Annuziata megadóan sóhajtott, bár már rég lemondott Angeláról.
Angela lehunyta a szemét és halkan kántálni kezdett. Lassan a vízzel teli tál fölé hajolt, amit az asztalra helyeztek. Nem hagyta abba az igék sorolását, ismételni kezdett, hogy erősítse a varázslat hálóját. Aztán kinyitotta a szemét.
Úgy érezte, mintha forró vasat öntöttek volna az ereibe, felsikított a fájdalomtól. Annuziata villámgyorsan a homlokára tette a kezét, és kirántotta a transzból. Szótlanul várt, hogy Angela lenyugodjon. A lány az asztalra borult és sírt, a válla rázkódott.
Aida lépett be a szobába. Annuziata egy pillantásából megértette mi a helyzet.
- Oh, Angie… Ugye tudod, hogy ez az egész nem olyan fontos? Bátor dolog, hogy próbálkozol, de tudod… lehet, hogy nem éri meg. Mi így, varázstalanul is szeretünk.
Mikor Angela hosszú percek után sem nézett fel, a nő óvatosan a vállára tette a kezét.
- Angie, jól va…
- Ne érj hozzám! - ordított fel Angela, ahogy felpattant a helyéről. - Gyűlölöm, gyűlölöm ezt a családot! - Felrohant a szobájába.
Komolyan gondolta, amit mondott. Utálta, ahogy néznek rá, ahogy az egész Spettro család rajta köszörüli a nyelvét, a kieső láncszemen, a varázstalanon. Kilógott közülük, pedig annyira szeretett volna tartozni valahová. Csodálta azokat, akik csodás és hatalmas dolgokat vittek véghez az erejükkel, akik nem ismertek határt, ha mágiáról volt szó, akiknek ez volt a hivatásuk, a lényük legfontosabb része.
Ő üresnek érezte magát. Szüksége volt a mágiára, egész lelke sóvárgott utána, és mégis úgy tűnt, sosem éri el. Mindig elbukott.
És senki nem vette komolyan.
Majd feladja, gondolták mindannyian. Angela látta rajtuk, és nem akarta feladni. Pont ezért született meg benne egy döntés. El kell hagynia a családját, eltűnni a nagyvilágban, kutatni és tapasztalnia kell, és így megszerezheti, amit akar. Talán még mestere is akad valahol, aki segíthet neki.
Még aznap éjjel összeszedte, amire szüksége volt, kilopott a családi kasszából egy maréknyi bankjegyet, és kiosont a bejárati ajtón. Maga mögött hagyta a kis családi házat, az embereket, akik hátráltatták, akik visszafogták, a rossz emlékeket és azt az önmagát, akire nem volt büszke.
Ideje volt, hogy a saját kezébe vegye az életét.
1966. május
Megkötötte a nevetséges, fodros kötényt a derekán, és a karjára dobta a fekete mappákat.
Az első munkám - gondolta büszkén, sokadszorra a hónapban. Minden nap így kezdte a munkát, végiggondolta, mit ért el egyedül, és mik a céljai. Segített céltudatosnak maradni.
Kilépett a pult mögül a vendéglőbe, hogy kiossza az étlapokat. Pár ismerős arccal találkozott, két férfi például minden reggel náluk evett. Valahol a közelben dolgozhattak. Aztán ott volt az a pár, akik már harmadjára tértek vissza - a többi pincér szerint évek óta ide járnak. És ott volt egy fiú, sötét hajjal és kék szemekkel, akire Angela előző nap felfigyelt. Nem tudta, ma miért jött pont ide, de furcsa érzést keltett benne. A fiú rámosolygott, ahogy letette elé az étlapot, Angela pedig másnap reggel izgatott szívdobogással ébredt.
Még emlékezett az álma minden részletére. Nem, nem is álom. Egészen biztosan látomás volt, annak kellett lennie. Emlékezett rá, ahogy a fiú az étteremben megfogta a kezét, kivezette az ajtón, és egy új világba jutottak. Színesen vibrált a város körülöttük, Angela pedig úgy érezte, minden érzelmét az ezerszeresére nagyították, aztán kilökték a levegőbe. A fiú felé fordulva kérdezni akart tőle valamit, amikor az álom (A látomás - javította ki magát Angela) megszakadt, és ő felébredt.
Nem tudott visszaaludni. Még négy órája volt, hogy pihenjen, mielőtt el kellene indulnia az étterembe, de képtelen volt lehunyni a szemét. Csak a titokzatos fiú és a látomás járt a fejében.
Biztosan van valami kapcsolat közöttünk… Lehet, hogy ő tud segíteni varázserőt szerezni!
Éppen hogy lekapcsolt a közvilágítás, amikor Angela nekitámasztotta a biciklijét az étterem hátsó falának. Még csípte a bőrét a reggeli hideg levegő, és még az étteremben dolgozók sem érkeztek meg, így csak fel-le járkált az ajtó előtt, reménykedve, hogy a fiú megint eljön, és a látomása igaznak bizonyul majd.
1968.
- Na, Tim, tetszik? - Angela megpördült a hosszú, fekete szoknyában, karjait a feje fölé emelte. Ahogy a fiú elmosolyodott, Angela nem tudott másra gondolni, csak hogy milyen édes is ez a mosoly.
- Nagyon jól áll. - Tim elkapta Angela derekát és közelebb húzta magához. - De nélküle is - Megpuszilta a lány homlokát. - ugyanolyan gyönyörű lennél!
- És amúgy… hogy vagy? - kérdezte Tim.
- Jól, azt hiszem. - Angela vállat vont. - Varázserőt nem találtam, de… - Karját Tim dereka köré fonta és ellazult az ölelésében. - Te már nagyon hiányoztál. - Biztonságban érezte magát.
1970. augusztus
- Tudtam, hogy visszajössz! - Tim csókja elfújta a lány maradék dühét, és Angela még ezt a bosszantó “én megmondtam” hanghordozást is megbocsátotta neki. Akármennyit is veszekedtek az elmúlt hónapokban, ő úgy döntött, nem akarja elveszteni Timet. Igaz, ő rohant el, ő hagyta ott a fiút, mikor egy démon miatt vitáztak, de volt egy hónapja átgondolni a dolgokat. Szüksége volt Timre, nem is tudta elképzelni nélküle az életét. Olyan volt a sok balszerencse, nyomor és kitaszítottság között, mint egy napfényes tisztás, ahová mindig hazatérhetett.
Ismét boldogan aludt el Tim mellett… és újra álmodott.
Érezte, ahogy láthatatlan súlyok rántják le a mélybe, egy olyan álomba, ahonnan nincs menekvés. Próbált kitörni, eltépni a béklyóit, de minden ereje elszállt, és ő csak zuhant, zuhant egyre mélyebbre az álomban. Nem ő irányított. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek.
- Ne próbálkozz, Spettro!
Nem volt egyedül. Érezte, ahogy egy sötét erő körbeöleli, pulzált körülötte a sötét mágia, csábítóan húzva maga felé a gondolatait.
- Ki vagy te? - kiáltott be a sötétbe Angela, miközben eredménytelenül próbálta elzárni az elméjét. Még mindig varázstalan volt.
- Oh, csak egy átlagos démon a Pokolból - felelt a hang, és kígyóként tekeredett körbe Angela elméjében. - Ismerlek, Angela Spettro, látom, ahogy küzdesz, hogy varázserőt szerezz. Megható.
- Tényleg eljöttél idáig csak azért, hogy gúnyolódj velem? Takarodj vissza a Pokolba! - köpte Angela, és még elszántabban feszült neki a kötelékeinek.
A démon halkan nevetett.
- Harcias. Ezért is szeretnék segíteni. Bár ez csak attól függ, mit teszel a segítségemmel.
- Mit akarsz? - morogta Angela. Tudta, hogy a démonnak valami célja van vele, érezte a gondolatain, de azok mindvégig rejtve maradtak előtte, annak ellenére, hogy teljesen betöltötték a lány elméjét.
- Alkut ajánlok. - A démon szavai láthatatlan éket vertek Angela gondolatai közé. Hirtelen mindennél jobban akarta a családja erejét. Nem… többet akart.
- Mondd.
- Okos lány. Az Alku a következő. Birtokolhatod az én erőmet, bármikor, bármilyen helyen és céllal. Össze leszünk kapcsolva, és sosem fogy el az erőd.
- Jól hangzik. - Tényleg úgy gondolta. Már nem harcolt a béklyói ellen, hagyta, hogy a démon ereje magával ragadja. - De kihagytad a lényeget. Mit kérsz cserébe?
- Egy emberéletet.
Angela felhördült.
- Nem gondoltad, hogy valami apróság lesz, ugye? - A démon hangja rosszallóan csengett. - Egyébként is, bármelyik ártatlan járókelő élete megfelel…
- Nem ölök ártatlanokat - szögezte le Angela. - Mégis… hogyan választhatnék? Én…
- Oh… Én megkönnyíthetem neked ezt a választást.
Amint a démon szavai eljutottak a tudatáig, a feketeség szertefoszlott Angela szeme előtt. Előtűnt egy park, zöld fákkal, kéken csillógó folyóval. Angela szívverése felgyorsult, ahogy feldolgozta a látványt.
- Kik… kik azok? - kérdezte, a hangja megbicsaklott.
- Nézd csak meg közelebbről - súgta a démon.
Angela látása elhomályosodott, könnyei eltakarták előle a fiút, az ő Timjét, aki egy másik lány ajkát csókolta, egy másik lány kezét fogta, egy másik lány arcát simogatta. Felordított, az álom széttört körülötte, és könnyek között ébredt. Párnáját az arcához szorítva sikított, sírt és zokogott, megölöm, megölöm, megölöm! - hajtogatta magában. Fájdalom markolt a szívébe, ahogy Timre gondolt, márpedig képtelen volt bármi másra gondolni. A jelenet újra meg újra lejátszódott a szeme előtt, és ő úgy érezte, kiszámítottak belőle egy darabot. Csak egyetlen szót suttogott a szoba sötétjébe.
- Megegyeztünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése