Hallo Leute!
Németül, csak mert németről jövök épp.
Szóval új fejezet, elég vegyes, de remélem tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! :3
Üdv: Babu
Hollandia, Leiden, Alrijne Hospital, 2021. 03. 24. 08:02
Tim ugrásra készen ült az ágy szélén. Fél karja fel volt kötve, vállát is vastag gézcsíkokkal rögzítették. Közel sem gyógyult meg, de a fenébe is, menekülés közben mindenre van ideje az embernek, csak összeforrni nem. Most mindenesetre feszülten hallgatta a folyosóról beszűrő zajokat. Kocsi csörömpölt végig a csempén, léptek koppantak, halk utasítások repkedtek a levegőben, de egyik sem szólt úgy, mintha egy szökött elmebajos elfogására igyekeznének.
Whist, Tim, nyugalom - gondolta Timothy és halkan sóhajtott. - Szedd össze magad. Ryanék mindjárt itt lesznek.
Megmarkolta az ölében fekvő kabátját.
Mindjárt.
Fél óra múlta Tim felállt és az ablakhoz sietett, majd vissza az ágyhoz. Leült, aztán felpattant, hallgatózott az ajtónál, beadott magának egy kis morfiumot, hogy ne hasogasson a válla, majd visszaült. Az öléből az ágyra fektette a kabátját, aztán átrakta a másik oldalára.
Nem bírom tovább.
Óvatosan kikukucskált az ajtón. Egy nővér épp háttal neki benyitott egy másik beteghez.
Nyomás.
A legközelebbi lépcsőt célozva meg kiosont a szobából. Próbált természetesen viselkedni, mint aki épp nem két darabban lévő vállal próbál menekülni, hogy ne zárják vissza az elmegyógyba. Az első emeleten viszont már nagyobb nyüzsgés fogadta.
- Hé!
Tim felszisszent, és a hang irányába fordult. Egy nővér aggódó arccal sietett felé.
- Hogy van, Tom? Biztos jó ötlet ennyit talpon lennie?
- Csak egy kicsit sétálok, már nem bírtam az egyhelyben tétlenkedést - mosolygott Tim ártatlanul, próbálva nem nevetni a Tom álnéven.
A nővér arca megenyhült.
- Rendben, de reggelire érjen vissza a szobába.
- Okee.
Tim gombóccal a torkában, direkt lelassított léptekkel ténfergett lassan a következő lépcső felé. Ha azon lejut, onnan kisurranhat a bejáraton…
- Timothy!
- Csak egy kicsit sétálok… - kezdett bele az előbb kiagyalt kifogásba Tim, de ekkor a főorvossal találta szembe magát.
- Ilyenkor?
Hogy tud valaki ilyen arcot vágni? - gondolta Tim.
A doktornő arca egyszerre sugárzott kételkedést, rosszallást és kérlelhetetlenséget, de se felvont szemöldök, se fintorgó száj nem mutatta ezeket.
Tim nyelt egyet.
- Nem tudtam aludni.
- Aha - bólintott a nő. - Attól tartok, most erre nem lesz ideje - fogta meg Tim egészséges karját. - Át kell utaznia egy magánorvoshoz a válla miatt. Mi itt többet nem tehetünk, de egy doktor a városban seperc alatt rendesen helyreteszi.
- De nem lett már helyrerakva? - zavarodott össze Tim. - Ezek a bolodját járatják velem - gondolta.
- Nem teljesen - pontosított a nő. - De siessen, intéztünk magának fuvart.
Végem van - gondolta Tim. - Le merem fogadni hogy a Wintershillbe visznek vissza.
Tehetetlenül követte a főorvost, aki szorosan markolta a kezét. Kiléptek a reggeli hűvösbe az üvegajtókon át, le a lépcsőn, ki a parkolóba.
- Pár perc és itt kell lennie a…
Fehér autó gördült be a sorompón, oldalán a kórház logójával és nevével, megakasztva a doktornőt a beszédben.
- Oh, itt is van!
Ám Tim legnagyobb meglepetésére Ryan szállt ki az autóból. Teljes természetességgel fogott kezet a főorvossal, félig zsebre rakott kézzel, míg Carla Timhez lépett, s lökve egyet a hátán az autó felé irányította.
- Nem volt eddig semmi probléma vele, hogy őszinte legyek… - hallotta a háta mögött Tim a nő hangját -, de ez a legokosabb döntés…
Öt perc múlva kihajtottak a kórház parkolójából, Ryan pedig szakadt a nevetéstől.
- El sem hiszem, hogy bedőlt ennek! - hahotázott, Carla pedig néha-néha a kormány felé kapott, mikor úgy tűnt, Ryan az árokba viszi az autót, amiről kiderült, valójában az ő Saphirájuk volt. - Tudjátok milyen egyszerű álcázó varázslatot használtam? Nem voltam tizenegy sem, mikor tanultam!
- Ryan, a kamion! - csattant fel Carla.
Ryan abbahagyta a nevetést és visszafékezett. Feszült csend ereszkedett az autó utasaira. Tim fészkelődött egy ideig, de nem bírta sokáig.
- Carla, minden rendben?
A lány csak bámult ki az ablakon, monoton csavargatva egy hajtincsét. Ryan válaszolt helyette.
- Holnap lesz a nagyanyja temetése.
- Oh. Értem. És… Mind elmegyünk? - kérdezte. Próbálta álcázni a félelmet a hangjában.
- Igen, Carlának szüksége lesz támogatásra. Amúgy ha hazaérünk, rendbe teszem a válladat - tette hozzá Ryan.
- Oh, az jó lesz - nyugtázta Tim. - Veszettül fáj.
Hollandia, Amszterdam majd Haarlem, 2021. 03. 25. 6:55
Carla ha lehet még feszültebb volt másnap reggel. Kilépve a ház ajtaján azonnal fejébe húzta fekete kabátjának kapucniját, úgy sétált a két fiú után a kocsihoz.
Haarlemig csak egy harminc perces utat kellett megtenniük, de ez a harminc perc néma csendben telt. Ryan leállította a motort, kezét az ölébe ejtette. Aztán oldalra fordult Carlához.
- Hé, Carla.
Óvatosan a lány vállára tette a kezét.
- Nem kell végigcsinálnod, ha nem akarod. Okee?
A lány sóhajtott, és megfogta Ryan kezét, levéve a válláról. Megszorította.
- Menni fog, csak ne hagyjatok itt.
- Nem fogunk - biztosította Tim, Carla rámosolygott.
- Köszi.
A márciusi reggelek hidege a temetőbe is követte őket. Tim szorosan maga köré font karral ballagott a kovácsoltvas kapuhoz, szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Ez… Ez egy zsidó temető?
- Az - lépett mellé Carla.
- De…
Carla sóhajtott.
- Valamilyen ismeretlen okból a nagymamám egy zsidó temetőben szerette volna végső nyughelyét tudni. Nem írta le az okát a végrendeletben. Annyit tudok csupán, hogy a zsidó csillag nyújt valamiféle védelmet nem evilági lényekkel szemben, de… - A lány tanácstalanul tárta szét a karját.
- Legális ez egyáltalán? - billentette oldalra a fejét Tim. - Mármint ha jól tudom, ő nem volt zsidó, és így is temethetik ide?
- Fogalmam nincs, mit boszorkánykodott össze - vont vállat Carla.
- Hét óra 27 perc - bukkant fel mellettük hirtelen Ryan. - Bemegyünk?
Carla kihúzta magát, hátára dobta a kapucnit és belépett a kapun. A fiúk követték. Kavics ropogott talpuk alatt, ahogy mohos sírkövek között haladtak el, s amilyen hirtelen jött Carla magabiztossága, olyan gyorsan mart a szorongás a gyomrába.
- Ez…
A szabálytalanul szétszórt sírkövek, nedves, mohás fal… Igaz, kisebb volt, mint álmában, de ez kétségtelenül az a temető, ahol Angela megtámadta valamiféle látomásban.
Carla megtorpant. Reszketett.
- Mi a baj? - suttogta Ryan.
- Ez… Nem, semmi - rázta meg a fejét a lány. - Menjünk.
Ryan felvonta a szemöldökét.
- Ooké…
A szertartás helyszínét a temető egy eldugottabb sarkában találták meg. Leültek, és várták a kezdést.
Tim elbambult.
- Hogy vagyunk?
A fiú felpattant ijedtében. Egy nő állt előtte, sötét haja dúsan omlott a vállára, karcsú derekát fekete selyemruha ölelte körbe.
- An...gie? - Tim hangja elcsuklott. Megragadta a lány csuklóját és félrehúzta a sírtól. - Hogy… Hogy lehetsz te itt?! - Haragját elnyomta a tudata annak, hogy épp a lehetetlennel néz szembe. Elméletileg az előtte álló nőnek 73 évesnek, és ami a legfontosabb, halottnak kellene lennie.
- Jaj, Tim, meg sem ismersz, ha nem a megszokott alakomat viselem? - sóhajtott Angela, s a következő pillanatban a megannyiszor látott férfi alakja állt előtte.
Uramisten - Tim kezdett pánikba esni. - A démon… Nem nem, nyugodj le.
- Mit akarsz? - mordult a pokolfajzatra.
- Csak tisztázni szeretném a helyzeted. Tudom, mit forgattál eddig a fejedben, Winchester, és nem, nem lesz elég, ha elégeted Angela holttestét. Meghalt, így az áldozatod már nem érne nekem semmit. A lelkét pedig már amúgy is megkaptam az ő Alkuja által.
- Gusztustalan vagy. - Tim hátat fordított.
- Ez a munkám - somolygott a démon. - Nos, Winchester. Az Alku tárgya mostantól Carla Spectre lelke, nem Angela teste, nem másik rokonuké, a vörös lányét akarom. Van még 28 napod, igyekezz. Ne kelljen visszajönnöm érted is…
Tim levegőért kapott, ujjai a szék karfáját markolták. Oldalra pillantott, Ryan unott arccal játszott az öngyújtójával, Carla maga elé bambult, és Tim hálát adott az égnek, hogy nem vettek észre semmit az egészből. Valószínűleg csak pár másodpercre lehetett eszméletlen.
Verítékcsepp csordult le a homlokán.
Hollandia, útban Amszterdam felé, 2021. 03. 25. 8:30
Az autó végigzúgott az autópályán, Ryan faarccal navigált a nagyvárosba igyekvők tömegében. Szinte oda sem figyelt, mit csinál - ahogy általában.
Carla és Tim ezúttal mindketten hátul ültek, de csak mert a szertartás végén Timnek kellett kitámogatnia a lányt. Carla nem sírt, csak halkan szipogott, és néha szidta magát érte. Tim meg csak próbált kiigazodni a hirtelen hangulatváltásokon, na meg túltenni magát a saját sokkján.
- Tudjátok, mi volt a furcsa? - kérdezte Carla hirtelen. Tim kérdőn pillantott rá. - Nem láttam egyik rokonunkat sem. Ott voltak páran Angela korábbi ügyfelei közül, néhányukat felismertem, de… senki. Egyetlen családtag sem jött el.
- Sajnálom - motyogta Tim automatikusan, de gondolatai máshol jártak.
- Én nem, csak nem értem. - Carla arca hirtelen még jobban elkomorult. - Oh várj, de mégis. Az alapján, amit velem és anyával tett - Hangján hallatszott, hogy ismét közel áll a síráshoz. -, nem csodálom, ha mindenki utálta. Ezért nem jöttek. Pedig - Carla szipogott - szükségem lenne rájuk…
Elsírta magát.
- Ne félj, itt vagyunk neked mi - szólt hátra Ryan.
- Igen, mi itt vagyunk neked - próbálta Tim is vigasztalni, kezét vonakodva a lány vállára tette. Carla viszont átkarolta a fiú nyakát és hozzá bújt. Ryan tekintete elsötétült, és a visszapillantóról ismét az útra szegezte a szemét. Tim megmerevedett, zavartan fészkelődött a lány karjai között. Carla vállát rázta a hangtalan zokogás.
- Tönkretette az életem…
A fiúk nem tudták, mit mondjanak erre.
- Alattomos varázslatokra tanított.... kizsákmányolta az embereket… megölte, megölte az anyámat, a saját lányát! - Carla alig tudott beszélni a csukladozó sírástól. - Milyen ember az ilyen?!
Tim óvatosan megsimította a lány hátát.
- Felejtsd el, Carla. Az a fontos, hogy te élsz, téged nem rontott meg.
- De ugyanazokat a varázslatokat tanultam meg, amiket ő használt, Tim! El… el tudom szívni emberek… energiáját, ez… ez nem normális dolog! Más lányok babákkal játszanak, gyöngyöt fűznek hét évesen, nem wodoot készítenek meg pentagrammák közepén éheznek napokig… - Carla hangja ismét zokogásba fulladt, Tim segélykérőn pillantott Ryanre a tükörben.
Ryan megköszörülte a torkát.
- Figyelj, Carla. Látom, mennyire borzasztó lehet ez neked, de hidd el, nem lesz mindig ennyire rossz. Én már csak tudom. A mágia trükkös dolog. Lehet, hogy erkölcstelennek érzed ezt az energiaelszívást, de egyszer megmentheti az életed. Vagy akárki másét. Ha nem mész túl messzire, nem lesz gyilkos varázslat belőle. - Hazudott, olyan könnyen, mint ahogy gyilkosságba fordulhat ez a bizonyos varázsige. De Carláért tette. - A többiről meg… - Ryan sóhajtott. - A nagymamád sok rossz döntést hozott, de többek között felnevelt téged is. Nem tudom, mi motiválhatta, de az a fontos, hogy nem ölt meg téged is, itt lehetsz most velünk egészségesen, okosan... Szerintem adj időt magadnak, hogy átgondold a dolgokat.
Carla szipogott.
- Rendben.
Elengedte Timet, és könnyeit törölgetve az ablaknak dőlt. Ködös mezők suhantak el mellettük, a távolban feltűntek Amszterdam épületei.
Aznap már senkinek nem volt kedve elhagyni a házat.
Hollandia, Gouda, 1426.
A vár ridegen magasodott a csatorna fölé, ablakainak fényét visszaverte a jeges víz. Árnyékok surrantak el a narancs ragyogásban, cselédek és harcosok sürgölődtek, hogy készen legyenek az esti lakoma előtt.
Az egyik elegánsan berendezett szobában hosszú, szőke hajú nő pillantott ki az ablakon.
- Ulrika! - csilingelte vékony hangján.
- Igen, nővérem?
Egy fiatal nő lépett be az ajtón, vonásai sokban hasonlítottak a szőke hercegnőére, de az ő haja piszkosbarna, arca élesebb, szeme apróbb és sötétebb volt. Apró meghajlással köszöntötte testvérét, ahogy azt illik.
- Szerettem volna, ha látod a ruhámat az estély előtt! - Jacoba hercegnő megpördült, aranybarba ruhája meglebbent bokája körül, a földet seperve.
- Gyönyörű vagy - dicsérte meg Ulrika, alázatosan fejet hajtva.
- Köszönöm - mosolygott Jacoba. - Te készen vagy? Igazán csinos ez a ruha.
Húga méregzöld, egyszerű szabású, mintában gazdag ruhát viselt, haját hosszú fonatba kötötte, homlokára aranypánt simult.
Ulrika halk köszönömöt mormolt.
Kopogás hallatszott.
- Bújj be! - adta meg a belépési engedélyt vidám hangon Jacoba.
Egy férfi lépett a szobába, karján tartva köpenyét. Nem viselt páncélt, de fellépése jelezte, hogy valójában katona áll az emberrel szemben. Elegáns ruhájának mellkasán piros keresztet viselt, csizmájának sarka hangosan koppant a kövön.
- Daan van Linden! Micsoda meglepetés! - Jacoba csókra nyújtotta a kezét, a férfi, finom csókot lehelt rá, pár pillanattal tovább nyújtva a pillanatot, mint az illendő lett volna.
- Jacoba hercegnő! Merész elgondolásomat megvalósítandó tértem be ide. Ha nincs ellenére, szeretném elkísérni a lakomára! - A férfi kék tekintete olyan odaadást és rajongást sugárzott, hogy a szőke hercegnő egészen zavarba jött.
De nem annyira, mint a húga. Ulrika megkövülten figyelte a jelenetet, ujjai a ruháját markolták.
- Ó, van Linden, ez igazán megtisztelő… Örömömre szolgálna!
A lovag kilépett a hercegnő szobájából, de mielőtt becsukhatta volna a nehéz faajtót, Ulrika osont ki utána.
- Daan! - Hangja zaklatottan csengett.
- Ulrika hercegnő - hajolt meg a férfi, de nem nézett a nő szemébe.
Ulrika közelebb lépett, reménykedőn pillantva van Lindenre.
- Drága Daan… Szeretném azt hinni, hogy ezen ajánlat nővérem számára csak politikai érdekekből fakad, de a szívem mást súg… - Ulrika a lovag keze után nyúlt, van Linden arca elkomorult. - Kérlek, Daan… Legyél őszinte hozzám.
A férfi elrántotta a kezét, s hátat fordított a nőnek.
- Hagyj, Ulrika. Többé nincs közünk egymáshoz.
Van Linden eltűnt a folyosó kanyarulatában, magára hagyva az összetört szívű hercegnőt.
Halk beszélgetés töltötte meg a termet, fáklyák narancsszín fénye táncolt a vendégek ruháján, mozgékony árnyakat vetve a falra. Néha egy-egy evőeszköz csörrenése törte meg a monoton hangokat, ahogy a fogások és ezzel egyetemben az ezüst kanalak és villák is cserélődtek. A lakoma nyugodtan zajlott, egészen addig, míg a hercegnő szólásra nem emelkedett. Karcsú alakját körbefonta a tűz arany fénye, ahogy felemelte kelyhét és megkocogtatta.
- Sehr geehrte Damen und Herren!*
Csengő hangja végigzengett a termen, magára vonva mindenki figyelmét. Elmondta a Szentgyörgy lovagrend dicső csatáit, Bajorországnak tett szolgálatait, érdemeit. Mesélt a aranykehelyről - készültéről, értékéről és szimbolikájáról -, amit a lakoma végén fog átadni a rend vezetőjének, Daan van Linden lovagnak. Tekintetük egy pillanatra egybefonódott, a hercegnő elmosolyodott, és folytatta a beszédet. Ám hirtelen ajtó csapódott, kizökkentve mind Jacobát, mind a vendégeket, meglebbentve a fáklyák lángját, pár pillanatra sötétbe borítva a termet. Aztán az őrök visszacsukták az ajtót, a kedélyek lecsillapodtak… Ám azt senki nem vette észre, hogy Ulrika eltűnt.
A fiatalabbik bajor hercegnő csendben osont végig a vár folyosóin, egyenesen a kincstár felé véve az irányt. Nem tudta, mit fog tenni, de hajtotta a bosszúvágy, a megbántás és a csalódás miatt érzett fájdalom. Nem sírt, de keze ökölbe szorult a ruha finoman csipkézett ujja alatt.
Az őrök azonnal beengedték, amint elmondta, miért jött. Azt hazudta, Jacoba hercegnő küldte el a kehelyért, mert hamarosan megtörténik az átadás. Gyerekjáték volt bejutni. Ám ezután csak pár perce volt, hogy kitaláljon valamit.
A sok felhalmozott érték és vagyon mellett elsétálva egy márványoszlophoz lépett, amin bársonypárnára téve ott feküdt az a bizonyos kehely. Oldalába drágaköveket illesztettek, latin feliratok kacskaringóztak az aranyban. Ulrika kifejezetten giccsesnek találta. Megforgatta remegő kezében a kelyhet, szeméből könnyek csordultak ki. Minden fájdalmát beleadta abba a pár szóba, amit elmormolt, a latin szavak könnyeivel együtt hullottak az aranyra és ivódtak bele. Ulrika hirtelen elrántotta a kezét, a kehely csörömpölve a földre hullott. Megfagyott a levegő. A hercegnő várt, szíve a torkában dobogott, és lassan lehajolt a kehelyért. Tűzforró volt.
Daan van Linden és Jacoba kart karba öltve hagyták el a tánctermet. Van Linden felkérte a bajor hercegnőt, alig akarván átadni más udvari vendégnek. A kehely pedig immár a táncteremben felállított helyén pihent, ahonnan másnap a Szentgyörgy lovagrend hazaviheti. Jacoba hercegnő elégedett volt az estével.
A várudvarba lyukadtak ki. Itt is fáklyák világították meg az utat, a kert sarkai viszont sötétbe borultak. Csillagtalan éjszaka volt, a Holdat felhők takarták. A lovag körbe-körbe pillantgatott, feszültnek tűnt. Aztán mikor megbizonyosodott róla, senki nincs a közelükben, megállt.
Jacoba csodálkozva fordult felé.
- Daan?
Van Linden közelebb lépett a hercegnőhöz, keze a nő ujjaira csúszott, óvatosan közelebb húzta magához.
- Daan, mi...mit művel? - Jacoba zavartan kacagott.
- Csak elveszem az igazi jutalmam - búgta a lovag, és közelebb hajolva a hercegnőhöz megcsókolta. Jacoba megmerevedett, de pár pillanat múlva viszonozta a férfi közeledését. Van Linden egyik kezével a hercegnő derekát ölelte, másikkal az övén matatott. Vékony, ezüst penge csillant meg a fáklyák fényében.
Másnap reggel találták meg Daan van Linden lovag és Jacoba hercegnő holttestét az udvaron. Vértócsa keretezte kicsavart pózban fekvő alakjukat, a nő ruháját vörösre festette a vére, a lovag kezében még mindig ott feküdt az apró tőr.
Ezzel az estével pedig elszabadult a kehely átka.
*Mélyen tisztelt Hölgyek és Urak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése