Hello, Sweeties!
Hosszas várakozás után végre megosztom veletek a Save Your Soul (aminek szerintem a későbbiekben a SYS rövidítését fogom használni...) prológusát! Rettentő izgatott vagyok, mert az előző történetemmel ellentétben ezt többet hirdettem, és rengetegen érdeklődtek is, akiket remélem, viszontláthatok Olvasóként!
Na de elkanyarodtam a témától. Jó hosszú megnyitó lett, és őszinte várakozással lesem, hogy mit szóltok majd hozzá! ♡ Szóval ne féljetek kommentelni, emailt írni, vagy csak facebookon zaklatni, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)
Ennyit is rólam, jó olvasást kívánok a Prológushoz!
All the love, Babu
Carla Spectre
Hollandia,
Amszterdam, 2020. 03. 30. (szombat) 01:25
Hollandia
Amszterdamjára holdfényes éjszaka köszöntött, a Kisebbik Világító ezüst fénye
beragyogta a várost, végigfutott a csatornák vizén és megcsillant az eső
áztatta háztetőkön. A levegő mozdulatlan volt, egy lélek sem járt az utcákon
ilyen késői órán. A házak előtt biciklik sorakoztak, a csatornák szélénél
horgonyzó lakóhajók lágyan ringatóztak a vízen.
Az egyik hajóban
hirtelen fény gyulladt, arany foltokat vetve a sötét vízre, majd pár perc múlva kialudt, és egy lány lépett ki
az ajtón. Loboncos haját esőkabátja csuklyája alá rejtette, majd biciklire
pattanva elindult a szorosan egymás mellett sorakozó, csendes házak között.
Carla nem tudta,
hova megy, egyszerűen csak friss levegőre vágyott. Pár perce a hajóban újabb
látomás tört rá, ezek mindig nagyon megviselték. Hosszas gyakorlás után sem
tanulta meg teljesen irányítani a képességet, amit a nagyanyjától örökölt, a
háta közepére kívánta az egész vele járó macerával együtt. Tudta, hogy mire
használták az elődei, nagyanyja beszélt róla, és a hallottak nem töltötték el
örömmel.
Beleszippantott
a csípős, kora hajnali levegőbe, s amíg gondolkodott, a bicikli zörögve gurult
a kis sikátorok macskakövein, visszhangot verve a magas házfalakon. Mindig
különcnek tartották, sosem voltak barátai, pedig ő tényleg mindent megtett, ám mégsem tudott
szabadulni attól, hogy látja a szellemeket, a világ e felén ragadt lelkeket, és
a szabálytalan időközönként váratlanul rátörő látomásokat.
Útja a kikötőbe
vezette, a biciklit letámasztva a móló szélére ült és lábát belelógatta a jeges
tengerbe. A sekély víz alján homályos foltok vibráltak, az amariták, vagyis
apró vízi szellemek. Carla szerette figyelni őket, ahogy lebegnek a homokos
tengerfenék felett, de a víz most zavaros volt, így alig látta a kis lényeket.
Csendben
üldögélve a Hold felé fordította fejét, csupa szeplő arcát ezüstbe vonta a
mosolygó tányér, ahogy tágra nyílt szemekkel fürkészte a ragyogó égitestet.
Ekkor viszont halk hangok és csörömpölés ütötte meg a fülét. A szomszéd mólónál
éppen hajnali halászatra készülődött egy hajó, a sirályok álmatagon
gubbasztottak az árboc rúdján. Két nagydarab, csíkos pólót viselő férfi cipelte
fel éppen a hálókat. Döngő léptekkel sétáltak fel a pallón, majd terhüket
ledobták a hajó orrába.
Carlának
ismerősnek tűnt a helyzet, és eszébe jutott a látomása. A mólón sorakozó
dobozok felé fordította tekintetét, ahol most is meglátta az árnyékban ragyogó
narancsszín íriszeket. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a lény
tovasurrant. Carla látta, ahogy felkúszik a hajó árnyékba boruló oldalán.
Tudta, mit kell tennie, felpattant és a halászbárka felé iramodott. A hajóra
felvezető pallón azonban nekicsapódott az egyik matróz hordó hasának, és
egyensúlyát vesztve lebucskázott a fadeszkán. Itt ért véget a látomás, ilyenkor
tért magához, ettől kezdve neki kell megoldania a helyzetet.
A férfi elkapta
a karját és felsegítette.
- Mit keresel te
itt? - mordult rá reszelős hangján, biztosan éjszakai tolvajnak hitte.
Borostás, napcserzette arcán bosszús kifejezés ült, szeme alatt karikák húzódtak,
munkától érdes tenyerével szorosan fogta meg a lány felkarját.
- Egy árnydémon
van a hajójukon! - próbálta a matrózt visszarángatni a fedélzetre Carla,
sikertelenül.
- Csiba, te! -
tartotta vissza a férfi a hiperaktív lányt a vállánál fogva. - Azt mondtad,
démon? - kérdezte nagy komolyan, mire Carla szeme felcsillant, hogy talán végre
valaki hisz neki.
- Igen, de fel
kell engednie, hogy elkergessem! Segíthetek! - húzott elő a zsebéből egy
zacskót. - Só! Ez majd megakadályozza, hogy a hajóra lépjen - hadonászott vele
a matróz orra előtt, akinek szarkalábak kúsztak a szeme sarkába, és eget verő
hahotázásban tört ki.
- Ezt nem
mondhatod komolyan! - fogta a hasát a nevetéstől, elengedve Carlát, aki a
lehetőséget kihasználva azonnal felszaladt a hajóra.
- Hé, gyere
vissza azonnal!
Mire a férfi
felért, Carla kiszórta a sót, de a matróz szétsöpörte a lábával és megragadta
Carla vörös haját, amiről időközben lecsúszott a kapucni. Kissé felemelte a
földről, a lány arca eltorzult a fejbőrébe hasító fájdalomtól.
- Jól jegyezd
meg, kislány, amit most mondok! - sziszegte az arcába, lehelete alkoholtól
bűzlött. - Semmiféle démon nincs ezen a hajón, nem tudom, miféle őrült
boszorkány vagy te, de én esküszöm, ha még egyszer... - Carla majdnem
közbevágott, hogy ez nem igaz, mikor csobbanás hallatszott és a bárka
megingott.
- Mi az ördög!?
- káromkodott a halász, és a hajó másik felébe trappolt. Carla lerogyott a
földre, mikor elengedte, és fájó tarkóját masszírozva gondolkodott. Itt marad,
és segít, ha már ide hozta a látomás, nem fut el az első akadály láttán. Az
árnydémon biztosan megszállta a másik hajóst és elkötötte a halászbárkát.
Csattanás
hallatszott, az első matróz vadul szitkozódott.
Carla felpattant
és a hangok felé vette az irányt. A két matróz összeverekedett, a hajó orra
egyenesen az öböl bejáratában magasodó sziklaoszlopok felé mutatott. Sietnie
kellett.
Kabátzsebéből
előhúzott egy fehér festékszórót, épp akkorát, ami elfért összezárt tenyerében.
Remélte, elég lesz egy csapdához. Letérdelt a földre és egy nagy kört vázolt
fel, néhány jellel kiegészítve. Összecsapott munka lett és nem is túl erős, de
a végére így is alig maradt festék.
Talán ennyi is elég lesz egy árnydémon ellen – gondolta reménykedve
Carla.
Mikor elkészült,
összes bátorságát felhasználva fölállt és a dulakodók közé vetette magát.
- Elég! -
kiáltott jobbra-balra araszolva, hogy a két férfi még véletlenül se tudjon
egymásnak ugrani. - Hozzád szólok, túlvilági teremtmény! - halkította le a
hangját, és a megszállt matróz lávaszín íriszeibe nézett. Pár pillanatig
feszülten nézték egymást, majd a démon lépett egyet előre, Carla pedig hátrálni
kezdett a csapda felé. A matróz, félelemnek értve a lány reakcióját,
felbátorodva gyorsított léptein, mire Carla megfordulva futni kezdett, majd
megállt a kör túloldalán. A démon beleszaladt, és abban a pillanatban a
felismerés, a meglepődés és az ijedelem egyszerre futott át az arcán.
- Nem tarthatsz
vissza örökké! - hörögte, miközben körbejárta a csapdát.
- Nem is foglak
- vett elő egy kis papírt Carla. Mély levegőt vett és szavalni kezdett. -
Túlvilági gonosz, Salamon pecsétje és a szentek nevében utasítalak, hagyd el
ezt a testet! - emelte fel a kezét a démonra mutatva. Annak arca eltorzult a
fájdalomtól, foga között szűrte a levegőt.
- Nincs elég
erőd megtenni, médium, te is tudod! - A lány felé szaladt és megállt a csapda
szélén, majd összerándult, mikor Carla folytatta.
- Az egyetlen
Isten nevében mondom, hagyd el ezt a testet! - kiáltott fel. - Mi Atyánk, aki a
Mennyekben vagy - a démon felordított és a fedélzetre rogyott. -, szenteltessék
meg a te neved - megvonaglott, de térden maradt, vicsorítva a fájdalomtól, de a
varázslat tényleg nem volt elég erős. Carla azonban kitartóan folytatta. -,
jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod...
- Boszorkány! -
ordított fel a másik matróz Carla háta mögött, majd mielőtt a lány reagálni
tudott volna, lesújtott az evezővel. Carla összeesett, a démon pedig kárörvendő
vigyorra húzva a száját kisétált az akkorra hatástalanná vált csapdából.
Carla egy
autóban ülve ébredt fel, döbbenten véve tudomásul, hogy kezeit az üléshez
bilincselték. Megrángatta, de csak azt érte el vele, hogy a fém a húsába
vágott.
A sofőr mellett
ülő nő felkapta a fejét a zajra.
- Nyugodjon meg,
kisasszony! - csitította. - Nincsen semmi gond, nem akarjuk bántani!
Carla felvonta a
szemöldökét.
- Nem? Akkor
hova visznek, nyaralni? - gúnyolódott.
- Nem -
állította le a nő. - A kikötőbe hívtak minket magáért, két matróz. Bevisszük
egy helyre, ahol segíthetnek... - a nő kereste a megfelelő szavakat. - a
problémáján.
- Problémámon?
Nem vagyok őrült, sem boszorkány! - akadt ki Carla. Képesek voltak őrültek házába küldeni, csak mert meg akartam őket
menteni!
- Ezt nem
mondtam, kisasszony. De meglátja, tudunk magának segíteni!
Carla egy
hatalmas sóhajjal fordult el a nőtől, az út további részében durcásan bámult ki
az ablakon.
Ryan Matheson
Hollandia, Hága,
2020. 03. 20. (csütörtök) 23:45
A főúttól messze
húzódó piszkos, elhagyatott sikátorok egyikének népszerű kocsmájából hangos
zsivaj szűrődött ki. A nyitott ajtón át fénycsíkot vetettek a lámpák a koszos
betonra, a fal mellett félig elszívott cigarettacsikkek hevertek. Az esti
mulatozók hangosan énekeltek az asztaloknál, egy kába intéssel rendelve még egy
adag sört a haveri körnek. A zsúfolt szobában tömény alkoholszag keveredett a
cigarettafüst és a savanyú izzadtságszaggal, a sarkokban magányos iszogatók
gubbasztottak, gallérjuk mögé rejtve arcukat vagy épp artikulálatlan
horkolással elterülve az asztalon, ernyedten lógó kezükben a félig kiürült
sörösüveggel.
A pultnál
azonban nem ültek annyian, csak egy fiatal férfi könyökölt unottan, piszkosszőke
haja a szemébe lógott. Állát pár napos borosta pöttyözte, arcán érzelmek
sokasága futott át, ahogy hosszú ujjai között egy kis pohár vodkát forgatott.
Láthatóan elmerült a gondolataiban, homlokán komor ráncok húzódtak, ő pedig
lemondóan sóhajtott.
A pultos
odalépett hozzá.
- Hozhatok még
valamit, Ryan?
A férfi egy
húzásra kiitta a poharát és lecsapta a pocakos kocsmáros elé.
- Még egy ilyet!
- felelte a hosszas hallgatás után rekedtes hangon.
A férfi
bólintott, és ismét megtöltötte az üvegpoharat.
- És hogy állsz
mostanában a hobbiddal? Nagyon letörtnek látszol, barátom! - fordult vissza
Ryanhez, aki elvette a poharat és egy türelmetlen, vagy még inkább zaklatott
mozdulattal szántott végig ujjaival szőke fürtjein.
- Már nem
vadászok, Charles - nézett szúrósan a férfira.
- Oh. Mi
történt? - dőlt a pultnak Charles elkomorodva. Régi barátok voltak Ryannel, így
ő is tudott a férfi varázslós-démonos dolgairól.
- Nem úgy sült
el egy akciónk, ahogy szerettük volna - fintorodott el Ryan.
- Ne firtassam,
ugye? - kérdezte tapintatosan a kocsmáros.
- Ne - húzta
keserű mosolyra a száját a szőke démonvadász, és kortyolt egyet az italból.
Rövid hallgatás után folytatta. - Elegem van, Charles, ebből az egészből. Hogy
mindenki, aki bajba kerül, számít rád, de te tudod, hogy neked sincs mindenhez
erőd, mert nem tehetsz csodát... ennek ellenére bíznak benned, és ez arra
sarkall, hogy ezt ne mutasd ki! - Ryan sötét szemében fájdalom csillant.
Charles a kezére
fektette bőrkeményedéses tenyerét.
- Pihenned kéne,
Ryan. Annyit segítettél az embereken, csak egy kis időre felejtsd el a
szellemeidet.
A démonvadász
keserűen felnevetett.
- Nincs nekem
arra időm!
- Ryan Matheson!
- dördült fel Charles mély hangján. - Fáradt és kiábrándult vagy, szükséged van
pihenésre!
- Nem hagyod
annyiban, ugye? - nevetett ismét Ryan. - Jól van, de csak mert te kéred!
- egyezett bele végül, és kiitta az utolsó csepp vodkát is az üvegből, majd
barna ballonkabáját felkapva a szék támlájáról, pár papírpénzt hagyott az
asztalon.
- Viszlát,
Charles! - intett vissza, majd kilépve a hideg, csípős levegőre elindult
hazafele. A pár napja kibérelt hotelszobában ruhástul bevetette magát az ágyba, és arcát a
párnába fúrva, úgy ahogy volt, a takaró tetején elaludt.
Másnap
hasonlóképp morcos hangulatban jelentkezett ki a recepción és nagy, barna
táskáját vállára véve elindult fogni egy taxit.
Meg akarta
fogadni Charles tanácsát, de ő kicsit komplikáltabb utat választott. Még aznap
reggel betelefonált a Wintershill elmegyógyintézetbe. Ha már ez a megoldás
eszébe jutott, biztosan nem fog kilógni a sorból - gondolta keserűen.
Helweg, ahol az
intézetet alapították, a három nagyváros, Hága, Amszterdam és Rotterdam közötti
mélyföldön terült el, már amennyire egy párszázas lakosságú, apró és lepusztult
falu el tud terülni. Magas gáttal vették körül, hogy megvédjék az esetleges
áradásoktól. Mikor Ryan megérkezett a taxival és szitkozódott magában egy sort
a magas ár miatt, ruganyos léptekkel indult a falu központja felé. Az első
gondolata az volt, hogy mennyire fog itt unatkozni, de azután elhessegette a
kósza gondolatot, hiszen pont hogy pihenni jött ide.
Kiért az
elhagyatott térre, ahol a kopott macskakövek közül kikandikáltak a tavaszi zöld
fűcsomók, középen pedig egy lerobbant szökőkút köpködte magányosan a vizet a
medencébe. A körben álló padok üresek voltak, egy magányos néni ült csak ott,
csíkos szatyrából zsemledarabokat szórt az előtte verdeső szürke galamboknak.
Ryan tovább
lépdelt. Emlékei szerint az intézet épülete a város szélén áll, ahova leggyorsabb
a helyi busszal kimenni - ezt egy internetes oldalról bányászta elő még reggel,
de abban sem volt biztos, hogy az ebben az évtizedben íródott. Mindenesetre
sötét szemeivel kutatta a kék táblát, amit egy posta előtt meg is talált. A
zöld ablakú épület előtt két kisfiú labdázott, de mikor meglátták Ryan közeledő
alakját abbahagyták a játékot, és félénken rámosolyogtak. A démonvadász
visszamosolygott és integetett nekik. Odaállt a táblához, előhalászta táskájának
zsebéből a fülhallgatóját és telefonját, majd elmerült a punk-rock dallamokban.
Fél óra fárasztó álldogálás után kipufogó-durrogásra lett figyelmes, és
nemsokára egy narancssárga, széthullóban lévő busz gördült be a megállóba. Ryan
megköszörülte a torkát és pár tallért a markában szorongatva lépett fel a
lépcsőn a sofőrhöz. Egy viszonylag fiatal srác ült a volán mögött, hunyorogva
nézett fel Ryanre, sapkáját feltolva homlokára. Fekete tincsei szanaszét
meredeztek a fejfedő alól, zöld szeme huncutul csillogott, de arca komoly volt.
- Hova lesz a
menet?
Ryan habozott.
- A
Wintershillhez - bökte ki végül.
- Ohhohó! -
vigyorodott el a srác. - Te is bökött vagy?
- Ha te
mondod... - hagyta rá a fiúra a számára ismeretlen kifejezést, és a kezébe
nyomta a buszjegy árát. Az csak vigyorgott tovább, odaadta a menetjegyet és a
busz döcögve, morogva-szuszogva elindult.
Timothy
Winchester
Hollandia,
Helweg, 2021. 03. 13. (hétfő) 05:00
- Jól
átgondoltad a kérésed? - A mély, vészjósló hang visszhangot vert az
átláthatatlan üresség koromfekete falain, a kérdés megállt a levegőben és
megremegette a kérdezett lelkét.
- Átgondoltam -
jött a felelet.
- Ugye tudod, hogyha teljesítem, már nem lesz visszaút?
- Tudom.
- Akkor most megkapod, amire vágysz. Ne feledd, hogy tartozol
nekem... - az utolsó szavak hosszan bolyongtak a néma semmiben, újra és újra
felerősödve, majd elhalkulva, míg végleg el nem enyésztek.
Timothy Winchester zihálva, izzadtan ült fel ágyában, megrázva
fejét, hogy kikergesse belőle a zavaró álmot. Nem is álom ez, inkább valami
ördögi látomás, ami kísérti az Alku óta, folyton bekúszva legrejtettebb
gondolatai közé, hogy emlékeztesse az árra, amit még meg kell fizetnie.
Körültekintett a
kis szobában, ahol a hajnali nap első kósza sugarai táncoltak a falon, tétován
keringve a szobában, hiszen nem voltak elég sokan ahhoz, hogy a sötét sarkokat
is beragyogják. Így hát miután végigjárták a fehér ajtót és megcsillantak a
kisasztalon hagyott üvegpoháron, kiröppentek az ablakon, hogy a fűszálakon
megtelepedő harmatcseppek tükrében nézegessék magukat.
Tim álmosan
megdörzsölte a szemét, majd két lábát a földre rakva felborzolta a haját és
három lépéssel átszelte a szobát. Benyitott az apró fürdőszobába, és a mosdóhoz
lépve hideg vizet lögybölt az arcára. Ettől kicsit felfrissült, de a szeme
alatt kék karikák húzódtak. Ez a bolondok háza teljesen megőrjítette. Tim
ráfintorgott a pattogzó szélű tükörben álló hasonmására, aki ugyanúgy keserű
mosolyra húzta a száját. Milyen ostoba és ironikus dolog - a bolondok háza
megőrjíti.
Alig egy éve
hozták csak be, és máris a börtönének érezte. Miután a pokolbéli lény
teljesítette a kérését, azon volt, hogy megszokja ezt az új, megváltozott
világot. Nem olyan volt, mint a sajátja, megújult, átalakult és ezt Tim nagyon
nem szerette. Emiatt is került be az intézetbe.
Ismét megrázta a
fejét, nem akart újra elmerülni a zavaros múltban. Inkább felöltözött egy
egyszerű fekete pólóba és farmerba, majd miután a faliórára pillantott -
hajnali öt órát mutatott - az étkező felé vette az irányt.
A folyosókon
lépdelve hallgatózott, a legtöbb szobából monoton horkolás hallatszott, de
volt, amelyikből hangos kiáltozás vagy halk, de zaklatott beszéd szűrődött ki.
Timet már nem zavarta, éjszaka már meg se hallotta a bolondok kiáltozásait. Ha
nagyon elfajult a helyzet, az ápolók rájuk néztek, de a legtöbb embernél ez
megszokott volt. A nappali terápiák segítettek nekik, a pszichológusok is
mindent megtettek az érdekükben. Timothy-hoz is két naponta beküldenek egy nőt,
magas, barna hajú, kedves arcú, negyvenes éveiben járó hölgy volt. Ennek
ellenére, mikor megpróbálja megérteni a fiú magyarázatát, sosem képes hinni
neki, pedig Tim tényleg az igazat mondja. De a nő szerint képtelenség - amit a
fiú állít, az nem létezik. Amikor ezt próbálja a fejébe verni, Tim dühbe gurul
és nem szól többet a pszichológushoz, aki sóhajtva elhagyja a szobát. Egy ideje
nem is jár hozzá, de a fiú ettől inkább megkönnyebbült. Belefáradt abba, hogy
újra és újra elmondja a nőnek, mi történt vele aznap este, hogy hogyan jutott
abba a helyzetbe, de a pszichológus csak forgatta pirosra lakkozott körmű ujjai
között a tollát, és rázta a fejét. Utána előre dőlt, és Tim szemébe nézve ismét
elmondta, hogy amit képzel, az nem történt - nem történhetett meg.
Timothy,
miközben cipője kopogását hallgatta, elmélázva nézegette a falra akasztott
képeket. Csupa pozitív energiát sugárzó fotó, festmény, tájkép, portré, de az ő
szívét egyik sem tudta megmelengetni. Nem azért ment bele a Lény ajánlatába,
hogy itt rohadjon élete végéig, azért vállalta a kockázatot, az Alku árát, hogy
újra élhessen. Erre bedugják ide azzal a címszóval, hogy megőrült. Igazán
nagyszerű. Senki nem hisz neki, pedig csak tudja, hogy mi történt vele, nem
óvodás már!
"Haldokoltam,
hogy éljek" - jutott eszébe mindig az idézet Szt. Ágostontól, ami a
hónapok alatt egészen hozzánőtt a szívéhez. Mintha csak róla írta volna.
Végre odaért az
étkezőhöz, reménykedve, hogy már lehet enni kapni. A konyhában viszont még
sötét volt, így csak elvett egy almát az asztalon hagyott tálból, és a kert
felé vette az irányt. Újabb folyosókon sétált végig, fürgén lekocogott néhány
lépcsőn, majd az utolsó fokokról leugorva három lépéssel az ajtóhoz ugrott és
feltépte azt. Mélyen beszívta a csípős, kora hajnali levegőt, majd a hátsó
kerítéshez sétált. Az volt a határ, ameddig a diliház területe húzódott. Nem
volt nagy, hiszen a legtöbben csak behúzott függönyöknél ücsörögtek a sötét
szobában, magukat vagy éppen múltjukat siratva, és eszükbe sem jut, hogy
sétáljanak a kertben. De Timothy-nak szüksége volt a kinti levegőre, nem bírta
sokáig négy fal között.
Itt legalább egyedül lehetek - gondolta,
miközben a mélyföldet szegélyező gát mögül előbukkant a nap. A mesterséges
építmény, ha úgy tetszik, fal, egész Helweget körülölelte, az intézmény nem messze
tőle állt. A nap sugarai most megtörtek rajta, majd ahogy emelkedett először a
hatalmas épület kéményére vetett arany foltot, egyre lejjebb szaladva a
cserepeken, elérve a fehér falakat, megcsillanva az ablaküvegeken. Így telt
minden reggel. Tim gyakran jött ki ide, csak hogy nézhesse a napfelkeltét, a
méregzöld mezőket és hallgathassa a csendet.
Ám ez a csend
most nem tartott sokáig, ugyanis a reggeli madárcsicsergést éles hangú sziréna
szakította félbe. Áthatolt az épület falain, szétszaladt a mélyföldön és
visszhangként verődött le a gátról. Tim meglepetten kapta fel a fejét a
fülhasogató hangra. Felemelt állal hallgatózott, mint a zsákmányra váró
vadászkutya, majd mikor megpillantotta az első emelet egyik ablakából
előbodorodni a fekete, tömény füstöt, eliramodott a bejárat felé. Felszaladt a
lépcsőn, egyenesen a szobája felé vette az irányt, és szinte betörve az ajtót
kirángatta a fiókokat. Ha tűz ütött ki, akkor elérkezett az ő ideje. A matrac
alól előhúzta fegyverét, egy régi 44-es coltot, majd nadrágjába dugta, a pénzét
és kártyáit kabátja zsebébe gyömöszölte és kirohant az ajtón. Átgondolta, hogy
merre lenne legcélszerűbb menekülni, így arra jutott, a főbejáratot használja.
A tűzoltók a hátsó udvarra fognak érkezni, a kimenekülőknek is ott van elég
hely - vagyis neki elöl szabad útja lesz.
A folyosók
közben megteltek emberekkel, az ápolók igyekeztek a betegeket az épület falain
kívülre juttatni. Mindenki zavarodott volt és össze vissza kiáltozott, hatalmas
ricsaj hallatszott mindenhonnan. Tim átverekedte magát a szembeforgalmon,
lerázott három pszichológust, útba igazított egy eltévedt idős nénit, majd
tovább futott. Még egy lépcső és két kanyar választotta el a váróteremtől és a
portától, amikor nagy lendülettel beleszaladt valakibe. Feljajdulva kapott a
homlokához, ahol a frontális ütközés érte.
- Hé, öreg, nézz
már az orrod elé! - érkezett a reakció a másik féltől, aki a vállát masszírozta
a falnak dőlve. Egy világosbarna ballonkabátot viselt a fehér pólója felett,
arcán látszott, hogy a sziréna keltette fel. Szőke haja összevissza állt,
sötét szemeivel bosszúsan pillantott Timre. Határozottan épeszűnek tűnt,
bár Timothy egy év alatt megtanulta, hogy ne ítéljen első látásra.
- Bocs, haver -
nyújtotta a kezét a férfi felé, miután feltápászkodott a földről, ahová a
megalázó szituáció során került. A szőke elfogadta, majd végigmérte Timet.
- Te sem vagy,
hogy is mondta a buszos.... bökött, mi? - húzta félmosolyra az ajkait.
- Nem hát -
válaszolt Timothy. - Szintén szökésben? - kérdezte, hiszen ha a férfinak nem ez
a célja, neki akkor is sietnie kell, mielőtt megszámlálják a betegeket.
Azonban a férfi
bólintott.
- Majd később
bemutatkozunk, de most azt javaslom, mielőbb lépjünk le - tért a lényegre.
Így hát együtt
rohantak tovább, le a lépcsőn, bal kanyar, folyosó, jobb kanyar, majd megtorpantak
a porta előtt. Mindig ott szokott ülni egy kövér néni, hogy nagy hangon
visszaparancsolja a lelépni kívánó betegeket, de a forgószék most üresen állt a
pult mögött. Tim kifújta az eddig visszatartott levegőt, majd a szekrénysor
mentén előrelopózott. Ahogy befordult a sarkon balra kanyarodott, aminek
következtében ismét fellökött valakit, aki felsikított az ijedtségtől.
- Jóságos ég! -
meredt rá a földről egy lány, megdöbbentően szeplős arccal és tágra nyílt, kék
szemekkel. Lángvörös haj keretezte hosszúkás arcát, amin most ijedt, meglepett
kifejezés ült.
- Sajnálom! -
segítette fel a lányt Timothy.
- Nem gáz! -
mosolygott rá a lány.
- Hát, haver, ma
nem vagy formában! - cukkolta a szőke, hirtelen bukkanva fel mögötte.
Tim megforgatta
a szemét, majd a lány felé fordult.
- Ha te is
szökésben vagy, gyere, ne ácsorogjunk itt, ha nem, akkor szólok, hogy a
gyülekező a hátsó kertben van - hadarta el, majd hosszú léptekkel az ajtó felé
indult. A lány vigyorogva követte a férfival együtt, majd a lengőajtón kilépve
leszaladtak a bejárat előtti lépcsőn, ki a szabadba.
Még egyszer
visszapillantottak a diliházra, ami egy teljes évig nyúzta az idegeiket, majd
sarkon fordultak. Végre kiszabadultak, előttük az élet, új lehetőségek,
feladatok várnak rájuk. A szirénák felhangzottak a földúton, a piros autók
bekanyarodtak a fehér épület mögé, ők pedig a poros úton elindulva Helweg
elhagyatott városa felé vették az irányt.
Szia! Vár rád egy díj.
VálaszTörléshttp://blackveilbrides-fanfic.blogspot.hu/2016/02/harmadik-dijam-w.html
Köszönöm ♡
TörlésNaagyon tetszett! ^^ Szinte faltam a sorokat! Annyira jól visszaadtad Amszterdam hangulatát, sok időt töltöttem ott és tényleg rögtön éreztem, amiről írsz :) Ryan... miért nem vagyok meglepve hogy punk-rockot hallgat? Imádom.
VálaszTörlésMár most várom a következő részt.
Húú, nagyon örülök, hogy tetszett! :3 Iigen, Ryant bírjuk, és remélem, Carlát és Timet is meg tudom veletek szerettetni ;) Amszterdam meg... hát, ennek is örülök, hogy sikerült visszaadnom a hangulatot ^^
TörlésIgyekszem a következővel!
FOJTATÁST!
VálaszTörlésSietek vele, ígérem :)
TörlésOh, oh, oh :D Hát ez oh :D A legjobban Ryan szemszögéből íródott prológust vártam, de Tim-é annyira izgalmas lett, hogy azta :O :D Amszterdam hangulata tényleg viszalett adva Carla-nál, viszont nála vmiért inkább ilyen régies hangulatom volt, nem jövő világi :D Ez valószínűleg az én bekattanásom :'D Ryan iszonyat menőnek tűnik a szememben :D Tim pedig.. róla semmit nem tudok vmiért megállapítani :D Baromira bejött, hogy "ha te is szökésben vagy, gyere, ne ácsorogjunk itt" :'D Én nekem eddig nagyon ígéretes :D Nagyon jó lett ;)
VálaszTörlésÁhh, most vettem észre, hogy nem írtam vissza neked... utólag is bocsiii :/ Köszönöm a kommentedet <3 Iigen, Ryan menő! :D Carlánál pedig nem hibáztatlak, annyira nem helyeztem a jövőre a hangsúlyt, mivel 2020 pikk-pakk itt van...
TörlésA vége pedig különösen örülök, hogy tetszett, pont erre akartam helyezni a hangsúlyt ;)
Ui.: örülök, hogy tetszett *w*
Xx Babu
Ahw... egy szó: imádom!😢😱
VálaszTörlésMár most megfogott a történet! Csak így tovább, szereztél egy olvasót drágám!😙
Pusz Dorothy R. J.
Ui.: bocsi, hogy nem jutottam még tovább, csak suliban nem tudtam most olvasni. 😐
Nagyon örülök, hogy tetszik *w* Áhh, a suli, igen... bár nekem szerencsére már hétfő óta szünet van :D
TörlésEgyszóval: üdv a blogon ^^
Nyú, végre eljutottam idáig... És most nem tudom, mit mondjak. Nagyon tetszett! Miért nem olvastam én ezt már hamarabb? Ááá, időt akarok, hogy folytassam! Egyelőre Ryan a kedvenc <3 És ígérem, még visszatérek! :)
VálaszTörlésTheaa, drága, üdv itt! <3 Köszönöm, hogy itt vagy és írtál, és örülök, hogy nem okozott csalódást a történet :"3
TörlésRemélem is hogy látlak még ;)